A kötetben öt léleksimogató történet olvasható.
„Dacos szívű volt, lobbanó és extázisokra hajló lélek. A sors megtagadta tőle a legfőbb jót, amit általában annak tart a világ a leánynál. Jelentéktelen, hétköznapi külsőt adott neki, az arcát majdnem csúnyának lehetett mondani. A famíliája ősrégi volt, de koldusszegény. Ő maga együtt örökölte ennek az évszázados nemesi racenak minden gavalléros hibáját és erényét. Végletekig tudott menni gyűlölségében épp úgy, mint önfeláldozásában. A jó szívéről legendákat meséltek s már iskolásleány korában nagy reményeket kötöttek a jövőjéhez, tehetségéhez. Mindenki hitt a talentumában, tán legjobban ő maga. S az apja meghalt, éppen mikor az első kitüntetést nyerte a festőakadémián. Öt kis testvér maradt árván a nyomorúságos kegydíjra utalva…
Mária összepakolta az ecsetjeit és búcsút mondott a művészi törekvéseknek. Hazament – és postamester lett belőle. A család alig érezte meg a változott viszonyok súlyát. Mária felfogta a gondokat az ő két erős vállán. Imádta az édesanyját. Valami ideális barátság volt köztük; nem az édesanya szuverén hatalma, hanem egy idősebb jóbarát okos fensőbbsége tartotta féken a leány kitörő indulatrohamait. Mert a leány sokat szenvedett a szűk látókörű emberek közelsége miatt. Menekült is előlük s alig értette meg, hogy mi történik körülötte a kis városban. Lelkének magasan szálló vágyait lekötötték napközben a rovatlapok, de éjjelenként szárnyat bontott a teremtő fantázia és a sötétből káprázatos álmok villogtak elő… Álmok, amelyek hívták, integettek feléje s azután belevesztek a reggeli szürkület derengésébe…
Minderről nem beszélt soha, de az édesanya mélyrelátó szemei előtt nem maradt titok lelkének hangtalan vergődése. És a gyöngéd anyai kéznek egyetlen simogatása, egy-egy puha érintés, néha egy könnyfátyolos, szerető pillantás újra elaltatták az álmokat. Szó nem esett köztük, csak a gondolatok felelgettek egymásnak. A leány szíve néha felsírt dacosan, vadul.
– Nem, nem maradok itt! Ez nem az én helyem, engem vár odakint a fényes, ragyogó szép világ… Hívnak a sugarak, a színek. Engem itt eltemet az árnyék…
Az édesanyja szelíden, némán esdekelt.
– Ó, maradj!… Ki segít viselnem az élet terhét, ha te itt hagysz? Az igazi helyed köztünk van… A sugár a lelkedben ragyog, ott keresd… Az árnyéktól se félj. Fiatal vagy, eljön neked is a hajnal, ragyogva…”