Dorian Gray gazdag és gyönyörű fiatalember, aki örökké szép és fiatal akar maradni. Barátja, Basil Hallward megfesti Dorian portréját, amelyre a fiatalember féltékeny lesz. Ugyanis a múlandóságára emlékezteti egész életében. Azt kívánja, hogy bárcsak a kép öregedne helyette, ő pedig örökké fiatal maradhasson. Ördögi kívánsága teljesül…
Dorian Lord Henry Wotton hatása alá kerül, aki erkölcstelen életet él, és ezt az életet kínálja a fiatalember számára is. Egy erkölcstelen élet édes gyönyöreivel csábítja el. Gray elcsábul. Egy színésznő szerelmét egy megbukott előadás után löki el magától, mivel csodálatos játéka nélkül a lány kiábrándítóvá válik számára. A lány tiszta szerelmet érez a fiatalember iránt, ezért fájdalmában öngyilkos lesz. Gray úgy tesz, mintha az egész meg sem történt volna, hátat fordít a szerelem emlékének. Ekkor fedezi fel, hogy a portré – amelyet barátja készített róla -, változni kezd. Bűne nyomán eltorzuló arcvonásai megjelennek a képen, amely életét során valóban öregedő és ijesztő arcot tükröz vissza. Ezzel ellentétben Dorian megőrzi tiszta, fiatalkori vonásait. A kép élő lelkiismeretévé válik.
Gray hátat fordít a bűntudatnak és a lelkiismeret-furdalásnak. Életét a gyönyör, a szépség, az érzékiség, és a vágyak hajszolásának szenteli. A következményekkel nem törődik, másokat bűnbe csábít és sosem foglalkozik azzal, hogyan teszi tönkre mások életét.
Barátját, Basilt megöli, mivel elmondja neki a portré titkát, így igaz barátja bűnbocsánatra szólítja fel. Nem akar jó útra térni és elpusztítja, aki erre emlékezteti vagy kényszeríti…
Részlet a könyvből:
„Virágokat rázott a szél a fákról, s a nehéz orgonagallyak csillagos fürtjeikkel ide-oda mozogtak az ájult levegőben. Szöcske kezdett ciripelni a part mentén, s egy hosszú, vékony szitakötő kék fonálként libegett tova barna tüllszárnyán. Lord Henrynek úgy rémlett, mintha hallaná Basil Hallward szíve dobogását, és kíváncsi volt, most mi következik.
– Mindössze erről van szó – szólt a festő kisvártatva. – Két hónappal ezelőtt nagy estélyre mentem Lady Brandonhoz. Tudod, nekünk, szegény művészeknek hébe-hóba társaságban is kell mutatkoznunk, hogy megmutassuk a közönségnek, mégse vagyunk vademberek. Te mondtad nekem egyszer, hogy frakk és fehér nyakkendő által mindenki művelt ember hírébe keveredhet, még a tőzsdei alkusz is. Hát vagy tíz percig lehettem a teremben, beszélgettem a hatalmas, fölpiperézett delnőkkel és az undok akadémikusokkal, mikor hirtelen észrevettem, hogy valaki engem néz. Félig odafordultam és akkor pillantottam meg először Dorian Grayt. Mikor tekintetünk összeért, éreztem, hogy elsápadok. Furcsa rettegés kerített hatalmába. Tudtam, hogy szemtől szembe kerültem valakivel, kinek puszta egyénisége annyira igéző volt, hogyha engedek neki, lebírja egész valómat, egész lelkemet, sőt egész művészetemet is. Külső befolyást sohase tűrtem életemben. Te is tudod, Harry, mennyire független vagyok természetemtől fogva. Mindig magam ura voltam, legalább addig, míg nem találkoztam Dorian Grayjel. Aztán – de nem tudom, hogy magyarázzam meg neked – mintha valami azt súgta volna, hogy örvény peremén állok. Az a különös érzésem támadt, hogy a Végzet még ritka gyönyöröket és ritka bánatokat tartogat számomra. Félni kezdtem, és sarkon fordultam, hogy kimenjek a teremből. Nem a lelkiismeret unszolt erre: csak a gyávaság. Nem is nagyon dicsekszem vele, hogy megpróbáltam szökni.”