A Zane-család nevezetes nemzetség volt valamikor és egyes tagjai szerepet játszottak Észak-Amerikának korai történetében.
Az első Zane, akiről adataink vannak, dán arisztokrata-családból származott és kivándorolván hazájából, William Penn-nel jött át Amerikába. Több éven át vezető állása volt Penn új gyarmatában és nevét ma is őrzi a Zane Street Philaelhpiában. Mivel büszke és önérzetes férfi volt, a quaker-testvérek hamar meggyűlölték. Emiatt Zane faképnél hagyta őket és kivándorolt Virginiába és a Potomac folyó mentén telepedett le, az akkor Berkeley-grófságnak nevezett területen. Itt született öt fia és egyetlen leánya, ennek a regénynek a hősnője.
Ebenezer Zane, a legidősebb, 1747 október 7-én született és a Potomac völgyében érte el férfikorát. Itt vette nőül Elizabethet, a McColloch-leányt, a két McColloch testvér húgát, akik fényes betűkkel írták be nevüket a pioneerok – az első virginiai telepesek – viszontagságos történelmébe.
Ebenezernek szerencséje volt, hogy olyan feleséget kapott, mint Elizabeth, mert ennél nagyobb áldás és boldogság nem is érhette volna. Mert nem csak szép asszony volt a felesége, hanem egyúttal erőslelkű asszony is, akiben csodálatos harmóniában egyesült az elszánt bátorság a szívjósággal. Különösen értett a betegápoláshoz, ügyesen és bámulatos biztonsággal kezelte a sebész kését, mérgezett golyót vagy nyilat senkise tudott nagyobb szakértelemmel kiszedni a sebből és sok olyan pioneert mentett meg a haláltól, akinek az életéről már mindenki lemondott.
Részlet a könyvből:
„A tél meglehetősen unalmas volt Bettynek. A többi pioneer-leányokat elfoglalta a háztartás munkája – a szövés, varrás, foldozás meg a konyha – de Bettynek mind ezzel nem volt semmi dolga; mindössze két szórakozása és időtöltése volt: a hímzés meg az olvasás, de lassanként ráunt mindkettőre. A szobalánya – Annie, az öreg Sam leánya – aki pólyás-baba korától kezdve dajkálta és szolgálta, mindent elvégzett helyette és a világ minden kincséért se engedte, hogy úrnője házi munkákat végezzen.
Lydia és Alice átjöttek néha látogatóba s akkor pár órára vidámság és élet volt a gerendaházban. A két vígkedélyű, ábrándozásra hajlamos leány egyre-másra építette a légvárakat, tervezgetett a jövőről és romantikus lehetőségekről vitatkozott, már ahogy a fiatal leányok szokták. Ők még nem felejtették el mr Clarket és néhányszor csipkelődő célzásokat is tettek reá Bettyvel kapcsolatban, de alaposan megjárták, mert Betty oly indulatosan torkolta le őket, hogy nem mertek többé előhozakodni Clarke-kel, hanem inkább mr Miller emlegetésével ingerelték Bettyt.
Mr Miller ugyanis a Watkins-bálon történt összekoccanás után is átjárogatott az erődből az ezredes házába. Mert Betty – félvén bátyjainak bosszúálló dühétől – nem merte elmondani nekik Miller durva és arcátlan erőszakosságát. Nagyon jól tudta, hogy a pioneer-becsület nem ismer megalkuvást hasonló esetekben és Millernek vagy szöknie vagy helyt állania kell – még pedig fegyverrel és életre-halálra – ha Zane ezredes vagy Jonathan megtudják, hogyan viselkedett Bettyvel szemben. Hogy erre ne kerüljön sor, Betty színleg elfogadta Miller mentegetőzését, hogy Dan Watkins erős pálinkája a fejébe szállt azon a szerencsétlen estén és keserű csalódása – mikor Betty visszautasította a szerelmét – annyira elvette az eszét, hogy igazán azt se tudta már, hogy mit mond és mit cselekszik. Most utólag bocsánatot kér ezért és megfogadja, hogy soha többé nem fog megfeledkezni magáról.”