Menu

Péczely József: Rozika ​visszajött

A katonák, mint a kiáradt patak, úgy özönlöttek hazafelé a frontokról. Gyalogosan, kocsikra kapva, lóháton, vagonok tetején, lépcsőkön gubbaszkodva, ütközőkre akaszkodva.

Éhesen, piszkosan, nagy hanggal kiabálva, ordítozva, lövöldözve törtettek, egymást ráncigálva, letaposva. Mindenik meg akarta előzni a másikat. Nem volt már parancsoló: tiszt, altiszt, fölöttes. Csak nagy száj, nagy hang s ököl. Az erő dirigált. A csillagok lekerültek a mundérokról. A stráfok is. Na, nem önként. Letépték, leszaggatták azok, akiknek nem volt, ezzel a jelszóval:

– Egyek vagyunk! Egyenlők! Egyformák!

Otthon is csak így! Sőt! Otthon kezdték ezt a divatot a lógósok. Bevitézkedtek a vendéglőkbe, kávéházakba, kórházakba, üdülőkbe:

– Le a csillagokkal!

De az utcákon, sétatereken is elébe álltak a tiszteknek, aztán se jó nap, se aggy’ Isten, csak neki egyenesen a rangjelzésnek késsel, bicskával… Sok tiszt azonban maga végezte el ezt a ceremóniát, nem engedte nyaka közelébe férkőzni a gyűlölettől keselyűkarmokká görbült ujjakat.

– Egyenlők! Egyformák!

Szépen hangzik mind a két szó. Fülbemászó a zenéje. Mámoros álmokba ringató. Meg is bódította az embereket úgy, hogy senki se nézte, senki se mérlegelte: mi is van tulajdonképpen mögöttük? A nagy tömeg csak azt vigyázta, hogy az egyenlőségért, az egyformaságért hol kell faragni, nyesni, rombolni, elvenni, üzleteket, raktárakat kirámolni, a házakat, birtokokat fölosztani, földarabolni s adni belőle boldognak, boldogtalannak. Elsősorban “nekem”. A ház javát, földből a jótermőt, a televényt. Ha tanya van rajta, az nem baj. Ha igás jószágok, ökrök, tehenek, az se. Tudtul adták mindenkinek, akiket illet, hogy címekre nincs semmi szükség. A rangosak pusztuljanak. Eleget henyéltek. Vagy ha élni akarnak, hát ki kondás, ki béres, ki kubikos, napszámos. Próbálják meg ők is!”

A ROZIKA VISSZAJÖTT KÖNYV LETÖLTÉSE

Kategóriák