„Élt egyszer Karlstad városában egy ezredesné, akit Beáta Ekenstedtnek hívtak.
Löwensköld-lány volt Hedebyből, tehát született bárónő és olyan finom, olyan kedves, olyan művelt volt, – még verseket is tudott írni, melyek majdnem olyan érdekesek voltak, mint Lenngren költőnő poémái.
Termetre ugyan alacsony volt, de jótartású, mint a Löwensköldök általában és az arca érdekes. Mindenkinek, akivel csak találkozott, tudott valami szépet vagy kellemeset mondani. Volt valami romantikus az egész lényében és akik csak egyszer látták is, soha többé nem tudták elfelejteni.
Választékosan öltözködött, mindig gondosan fésülködött és akárhová ment, mindenütt neki volt a legszebb melltűje, a legízlésesebb karkötője és a legragyogóbb gyűrűje. Különben neki voltak a legparányibb lábai és akár divat volt, akár nem, mindig magas sarkú aranyos brokátcipőt viselt.
Karlstadban a legszebb házban lakott, mely nem volt beszorítva a többi házak tömegébe, hanem kint feküdt a Klara-folyó partján úgy, hogy az ezredesné szobája ablakából kiláthatott a folyóra. El is szokta beszélni, hogy egy éjszaka, mikor a hold szépen sütött a vízre, látta a vízi szellemet, amint aranyos hárfáján az ablaka alatt játszott. És senki sem kételkedett abban, hogy igazán jól látta. Ugyan miért nem adhatott volna a vízi szellem szerenádot Ekenstedt ezredesnének, mint annyi sokan mások?
Minden előkelő vendég, aki Karlstadba érkezett, elment tisztelegni az ezredesnéhez. Azonnal el voltak bájolva tőle és úgy gondolták, igazán kár, hogy ilyen kis vidéki városban él eltemetve. Azt mondják, hogy maga Tegnér püspök is írt hozzá egy költeményt, a trónörökös pedig azt mondta, hogy olyan «charme»-ja van, mint egy született francia nőnek. Sőt még von Essén generális meg a többiek, akik III. Gusztáv udvaránál is megfordultak, mint vendégek, kénytelenek voltak bevallani, hogy olyan ebédekben, mint amilyenekre Ekenstedt ezredesné hívta meg őket, úgy az ételt, mint a kiszolgálást, valamint a társalgást tekintve, sehol másutt nem volt részük.
Az ezredesnének két leánya volt: Éva és Jaquette. Eleven és kedves lányok voltak, akiket bizonyára megcsudáltak volna, akárhol másutt laktak volna, de Karlstadban nem sokat törődtek velük. Az anyjuk egészen elhomályosította őket. Ha bálba mentek, akkor a gavallérok versengtek, hogy az ezredesnével táncolhassanak, de Éva és Jaquette a falmentén ülhettek. És amint már azt az előbb is említettem, nemcsak a vízi szellem adott szerenádot az Ekenstedt-ház előtt, de sohasem akadt senki, aki a lányok ablakai alatt énekelt volna, hanem mindig csak az ezredesné ablakai alatt. A fiatal poéták annyi verset írtak B. E.-hez, de egy sem akadt, aki néhány vers sort írt volna E. E. vagy J. E. emlékkönyvébe. A gonosz nyelvek azt is beszélték, hogy mikor egyszer mégis megtörtént, hogy egy hadnagy megkérte a kis Éva Ekenstedt kezét, akkor kosarat kapott, mert az ezredesné úgy találta, hogy rossz ízlése van.
Az ezredesnének volt egy ezredese is, derék és kiváló ember, akit mindenütt nagyrabecsültek volna, csak éppen Karlstadban nem. Itt ugyanis az ezredest mindig az ezredesnével hasonlították össze és amint a felesége oldalán látták, aki olyan ragyogó, olyan érdekes, olyan szellemes és olyan élénk, akkor úgy tetszett, mintha a férj csak valami parasztgazda volna. A vendégek nem is törődtek vele, hogy mit mond, mintha nem is vették volna észre. De szó sem volt arról, hogy talán az ezredesné a legcsekélyebb illetlen közeledést is megengedte volna azoknak, akik körülrajongták, a legkisebb kifogást sem lehetett az életmódjára vonatkozólag tenni. De hogy a férjét elővezette volna a homályból, erre bizony sohasem gondolt. Azt hitte, hogy a legjobb neki, ha egy kicsit az észrevétlenségben marad.”