„A szobaleány, aki ajtót nyitott, a művésznő-komornák bizalmas és vesékig látó pillantásával nézte végig Szebenyi Györgyöt, aki drága városi bundájában kissé zavartan állott az előszoba hófehér tükrös szekrényei között. A szemle ugy látszik nem ütött ki nagyon jól, mert a fehérfőkötős leány sajnálkozó arcot vágott.
– A nagysága próbán van és alig jön haza délután három előtt. Az ilyen napokon ugyanis többnyire a városban ebédel. Akarja a nagyságos ur, hogy valami üzenetet átadjak neki?
– De hiszen a nagyságos kisasszony telefonon rendelt ide tizenkét órára! – mondta meglepetve a zeneszerző.
A csinos szobaleány arca e szavakra egyszerre földerült s most már fürgén és szolgálatkészen nyult a fiatal vendég bundája után.
– Oh, hát miért nem tetszik mondani, hogy Szebenyi nagyságos úrhoz van szerencsénk? A nagysága ugyanis senkit se fogad ilyenkor, de a nagyságos úr számára, akármikor is tetszik jönni, mindig itthon van. Tessék csak befáradni a szalonba, a nagysága pár percen belül végez a fürdővel…
– Fürdik? Nem volna jobb, ha akkor inkább egy más alkalommal tisztelkedném?
– Dehogy, dehogy, hiszen éppen ez a legjobb idő! Csak tessék helyet foglalni a szalonban, a nagyságát azonnal kikergetem a fürdőkádból…
Szebenyi – bár kissé még mindig habozva – belépett a művésznő szalonjába s mig a távoli fürdőszobából behallatszott hozzá a viz zuhogása, kiváncsian és megilletődve nézett körül a meleg kis fészekben, ahol Budapest kedvence az életét eltölti. Furcsa és fantasztikus világ volt ez; tarka, szinekben pompázó szalagerdőkből száz és száz viruló leányfej nézett farkasszemet vele komoly, szüzies, léha és hisztérikus leányfejek, melyekről a könnyek, sovárgások, mosolyok és csábitó igéretek százfélesége dacára ugyanaz az édes és egyéni bájosság sugárzott feléje, ami már a minap a szinház folyosóján elkábította. Kolostoriasan öltözött, fátyolos gyermeklányok, büszke és merevnyakú főrangu asszonyok, csupaszvállú cocotte-ok és szégyenkező, feszesnadrágos fiúk, akiknek parókája alól rózsás leányarc mosolygott reája, cilinderes, lovaglóruhás amazonok és dekolletált, ékszerektől csillogó nagyvilági hölgyek, táskás zárdai növendékek és kurtarokolyás apacslányok, pápaszemes, szigoruarcu angol nevelőnők és farsangi jelmezükben pompázó Pierrettek néztek, mosolyogtak és kacsintgattak rá a megszámlálhatatlan koszoru közül, mely a szalon összes falait beborította. És maguk a butorok is szinte egy egészen más világból valók voltak, mint amelyek közt a puritán Sembachok éltek: furcsa, filigrán asztalkák, aranylantos pianino, kokett üvegszekrények és fantasztikus, régimódi vitrinek sárkányokkal és egyéb szörnyállatokkal diszített japáni terítőcskék, dagadó selyemvánkosok és hófehérbe, meg aranyba kötött könyvek, egy öreg miseruha és egy megfeketült templomi szék, egy szőnyeges fülkében a Sevigné asszony iróasztalának remekbe készült kopiája, mely körül égővörös selyemkárpitok égtek. Szebenyinek egy pillanatig ugy tetszett, hogy a bálványimádók egy rajongó szektájának templomába tévedt, mely fölött a hindu bálványok fényességével ragyog egy csábító istennő gyémántszeme…
De egy függöny most halkan meglibbent és egy ezüstös hang hirtelen megszólalt a fiatalember háta mögött:
– Oh drága, hát csakugyan beváltotta az igéretét? Jőjjön, hadd csókolom meg, az ilyen szótartó ember megérdemli, hogy agyonra kényeztessék…”