Ursus és Homo jó barátságban élt egymással. Ursus ember volt, Homo farkas. Természetük egyezett. A farkasnak az ember adott nevet. Valószínűleg maga választotta saját nevét is. Ő megelégedett az Ursus névvel, a Homo nevet pedig megfelelőnek találta az állat részére. Az ember meg a farkas összeállt, sorra járták a vásárokat, ünnepeket, megálltak az utcasarkokon, ahol a járókelők összecsődülnek, s mindenütt, ahol a nép szükségét érzi, hogy bolondságokat hallgasson, és kuruzslószereket vásároljon.
Ursus egy téli napon gyermeket talál, akinek a száját úgy megcsonkították, hogy szüntelen nevetni látszik. Mellette vak kislány üldögél. Ursus mindkettőt magához veszi. Mikor a gyermekek felnőnek, egymásba szeretnek. Közben kiderül, hogy a fiú egy lord fia, s el kell foglalnia helyét a Lordok Házában. Heves vádbeszédet mond az elnyomottak védelmében. Eleinte megbotránkozást kelt vádjaival, de örökké nevető arca és a komor mondanivaló közötti groteszk ellentét végül is gúnyos nevetést vált ki a lordokból. A nevető ember levonja a következtetést, undorral hagyja ott a főúri pompát, és hosszú távollét után visszatér szerelméhez, aki a karjai között hal meg.
Részlet a könyvből:
„Kevesebb éktelenség; talán ezt föl lehetett volna ajánlani. Hogyan visszautasitotta volna! Nem akarta volna elhagyni ezt az álarcot, visszavenni az arcát, olyanná lenni, amilyen volt, talán széppé és kedvessé! Mivel tartotta volna el Deát? Hova lett volna a szegény és szelid világtalan, aki őt szerette? E vigyorgás nélkül, mely őt egyetlenné tette, nem lett volna több, mint akármelyik komédiás, mindennapi kötéltáncos, aki a kövek hasadékaiból kaparja ki a filléreket és Deának talán nem lenne mindennap kenyere! Nagy büszkeséggel érezte magában e mennyei gyöngeség mellett a pártfogó gyöngédségét. Sötétség, Magányosság, Nyomor, Tehetetlenség, Tudatlanság, Éhség és Szomjuság a nyomornak hét tátongó torka ásitott a leány körül és ő volt a szent György, aki e sárkánnyal harcolt. És ő legyőzte a nyomort. Hogyan? Éktelenségével. Rutságával ő hasznos, segitő, győzelmes és nagy volt. Csak meg kellett magát mutatnia és a pénz ömlött. Ő volt a tömeg ura, a csőcselék fejedelme. Mindent megtehetett Deáért. Szükségleteiről gondoskodott, kivánságait, vágyait kielégitette a kivánságoknak abban a szük körében, mely egy vak előtt nyitva áll. Gwynplaine és Dea egymásnak a gondviselése volt. A fiu ugy érezte, hogy Dea szárnyain emelkedik, a leány ugy érezte, hogy a fiu karjaiban hordozza. Mi lehet édesebb, mint támogatni azt, aki szeret bennünket, megszerezni a szükségeset annak, aki a csillagokat adja nekünk?”