E század elején egy csodálatos fantáziával és íráskészséggel megáldott fiatal nő került a budapesti Moravcsik-féle elmeklinikára.
Akkortájt végezte ott éppen klinikai gyakorlatait dr. Brenner József fiatal orvos, Csáth Géza néven országos hírű novellista és zenekritikus. Rendkívül sokoldalú tehetség: zenél és zenét szerez, felfedező értékű zenekritikát ír, ráérez a legújabb festészeti ízlésre, s úttörője a novellaműfajnak. Akármibe fog, mindig és mindenben megelőzi kora gondolkodását, ízlését, műveltségét. Így van ez orvostudományi munkásságával is. A nagy tekintélyű, de konzervatív iskolát képviselő Moravcsik professzor égisze alatt a szakmában még igazán sehol el nem ismert freudi módszereket alkalmazza betege pszichés védelmi mechanizmusainak föltárásában, megismerésében. A korszak magyar tudományosságát a teljes nyitottság jellemezte az új törekvések iránt. Még a konzervatív Moravcsik és orvosgárdája is eltűrte, sőt segítette kezdő orvosa freudista kísérleteit. Egy zseniális adottságokkal rendelkező elmebeteg, egy zseniális fiatal orvos és lélekbúvár író, valamint egy minden újra fogékony tudományos környezet szerencsés találkozása eredményeképpen született meg Az elmebetegségek pszichikus mechanizmusa.
„Körülbelül tíz hónap óta lelkem a folytonos harapások által már annyira kisebbedett, és ezáltal különvált a testtől, hogy minden éjjel szegény saját erejéből kifelé törekszik a testből. Ugyanis tíz-tizenkét vagy egy óráig többnyire aludni hagy üldözőm. Ezután azonban kínokkal felébreszt, és ekkor érzem, hogy a kissé kipihent, szegény kis elgyötört lélek saját gyönge erejéből mozog, mozog a szemüreg felé. Ekkor érzem a legvértfagyasztóbb szenvedéseket. Ekkor ugyanis fönt és lent beleharap lelkembe, föntről szorítja visszafelé olyan szorítással, mely egy sziklát is képes volna talán összelapítani. Lent folyton harap, és valami reszelő érzést is érzek. Fogy, rohamosan, napról napra fogy az élet szegény meggyilkolt, szétmarcangolt lelkemből! Óh, ha a lelket, azt a villanyosságot lehetne láthatóvá tenni, akkor rögtön megtennének mindent, amit megmentésemre jónak és üdvösnek mondok. Mert az én lelkem nem egyéb már egy nagy sebnél, melynek csak a fejben él egy kis része. A fejben levő része a léleknek, az életnek valódi forrása, és sokkal nehezebben pusztítható el – mert míg a mellkas- és torokban levő részét halottnak érzem – a fejben lévő részében még mindig van élet.”