A kisregény végigkalauzol az Államalapításon, érinti Géza halálát, István megkoronázását, Koppány felnégyelését, Imre herceg halálát, Vazul nyomorékká tételét és közben tanúi lehetünk, egy gondterhelt, megőszült, megviselt király életének, kinek magasztos sorsot szánt az ég, de vérei leverése miatt élete szomorú és megkeseredetté vált.
Részlet a könyvből:
„Esztergom várának külső udvarában semmi változás sem látszott. Nyugalomban, békésen folyt minden a maga rendjén. Az emberek pontosan végzik munkájukat, – merthogy így parancsolta a beteg Géza fejedelem felesége, Sarolta nagyasszony.
A fejedelem betegségéről is csak halkan, lopva beszélnek. Mindenki végezze munkáját, – így szól a parancs. A hiábavaló szószaporítást soha nem szerették a várban. Magyar embernek nem is természete, idegen meg hamar leszokik róla.
De a látszólagos nyugalom csak nagy viharokat megelőző csend. Nincs olyan egyszerű közembere a várnak, aki ne sejtené, hogy Géza úrnak, Árpád vezér dédunokájának napjai meg vannak számolva.
A várudvaron, most megy át Anasztáziusz, a német püspök. Lehajtott fejjel egyenest a belső kapu felé tart. A kapu kinyílik előtte.
Két katona áll őrt a kapu előtt. Mind a ketten a pap után néznek. Köszönnek. Az öregebbik homlokához emeli kezét, a fiatalabbik még meg is hajlik mélyen.
Az idősebbik katona, Jutacs, előbb óvatosan körülnéz, nincs-e a közelben valaki, aztán halkan mondja fiatal társának: – Te Sebő. Jó lenne, ha István úr idejében megérkeznék Erdélyből…
– Nem is tudom, miért kellett most olyan hosszú útra indulnia?
– A fejedelemasszony kívánsága volt, hogy István úr az Erdőelvi tartományba menjen az ő testvéröccsének, Gyulának látogatására. De azóta már vissza is jöhetett volna.
Csend volt egy pillanatig, aztán megint az öregebb katona beszélt:
– Ezek az újhitű papok – és fejével a benső kapu felé intett, mely mögött Anasztáziusz eltűnt. – Úgy mondják, sok van köztük, aki a nyavalyások gyógyításához is ért. Akár a mi táltosaink. Azok is jól értenek a sebek összeforrasztásához, meg a sebek elmulasztásához.
A fiatalabb katona, ki mély tisztelettel köszöntötte Anasztáziusz püspököt, mikor az udvaron átment, már az újhitűekhez tartozik. A nagykeresztes templomba jár imádkozni. A nagy templomba, melyet Géza úr építtetett itt Esztergomban, melynek ékesítésén, díszítésén még mindíg dolgoznak a Bizáncból idehozott görög mesterek.
Jutacs azért jóindulattal nézi fiatal társát. És Sebő is nagy tisztességgel hallgatja Jutacs szavait, ahogy illik a fiatalembernek, mikor öregebb szól hozzá. Géza fejedelem udvarában békességgel megvannak egymással a régi hiten levők és az új Istent tisztelők.
– Te Sebő… Itt volt az öreg táltos, kit a fiatal Vazul úr küldött a beteg fejedelemhez.
– Itt volt? Aztán?…
– Aztán visszament Csepel szigetére. Ott vár.
– Vár? Ugyan mire?
– Az is lehet, – most Jutacs egészen halkan beszélt – hogy hálaadó ünnepségre vár, amit be fognak mutatni, ha Géza úr meggyógyul. De ha úgy fordulna?…
Hallgatott. Sebő mozdulatlanul állt helyén, de szeme kérdőn, kutatóan nézett idősebb társára…”