A kisregény hőse Caius Septimius Cinna, egy élvezetekben elmerült és kiábrándult római patrícius.
Lelki nyugtalanságának enyhítésére Alexandriába utazik, ám még a híres bölcsek sem tudnak életének új értelmet adni. Feleségül veszi egyikük lányát, a szép és erényes Antheát, őt viszont rejtélyes betegség és rémlátomások kezdik gyötörni. Egy zsidó orvos tanácsára Jeruzsálembe utaznak ismerősükhöz, Poncius Pilatus helytartóhoz, aki nagy eseményre invitálja meg őket: három embert készül keresztre feszíttetni, köztük a nagy indulatokat kavaró Názáreti Jézust. A vele való találkozás örökre megváltoztatja Cinna és Anthea életét…
„A szkeptikusok sokszor ültek asztalánál; egyik tál étel és a másik közt megdöntöttek egész rendszereket és borral teli kancsók mellett hirdették, hogy az élvezet semmis, az igazság elérhetetlen és a bölcsnek célja csak a merev nyugalom lehet.
Mindez ott zúgott a fülében, a nélkül, hogy a lelkébe hatolt volna. Nem vallotta magát e tanok egyikéhez sem és nem akart elvekkel bírni. Cato alakjában csak a nagy jellemet látta párosulva az épp oly nagy butasággal. Az életet tengernek tekintette, a melyen végig seper a szél, amerre akar, és bölcsességnek tartotta a művészetet, úgy igazítani e szelek irányába a vitorlákat, hogy vigyék a kicsi hajót. Ezenkívül becsülte széles vállát, egészséges gyomrát, szép római fejét a saséllel és erős állkapcsát. Számított rá, hogy e dolgokkal körülbelül keresztül vághatja magát az életen.
Anélkül, hogy a szkeptikusok iskolájához tartozott volna, az élet szkeptikusa volt, de egyben hedonikus is, bárha tudta, hogy az élvezet és a boldogság nem egy. Epikuros valódi tanát nem ismerte, ezért epikureusnak tartotta hát magát. Egészben véve pedig a bölcsészetet a szellem vívásművészetének tartotta, mely ért annyit, mint az, amelyet a lanisták tanítottak. Ha belefáradt az eszmecserékbe, elment a cirkuszba, hogy vért lásson.
Az istenekben nem hitt, épp oly kevéssé, mint az igazságban, az erényben s a boldogságban. Csak a jóslás művészetében hitt és babonás volt; ezenkívül még ingerelték a kíváncsiságát a Kelet hitének titokzatos tanai. Rabszolgáinak jó ura volt, hacsak éppen nem tette kegyetlenné az esetleges pillanatnyi unalom. Úgy vélekedett, hogy az élet egy nagy amphora, mely annál értékesebb, mennél pompásabb borral van tele. Azon igyekezett hát, hogy a maga amphoráját, a legkitűnőbbel töltse meg. Egyetlen embert sem szeretett, de azért sok dolgot kedvelt, a többek közt pedig leginkább a saját sasfejét a pompás koponyával és szép alakú patriciuslábát.
E gyönyörökkel és élvezetekkel teli életszakának első éveiben, szerette még csudálkozásba ejteni Rómát, ami sokszor sikerült is neki. Később aztán ez sem érdekelte többé.”