Nem szeretem kerülgetni a kérdést. Egyenesen neki a dolog közepének: ez a természetem. Most mégis másképp cselekszem. Előre tájékoztatnom kell az olvasót: miről lesz szó.
Az utazás, amelyet leírok, ezelőtt huszonöt esztendővel történt.
Az utazók hírneves emberek. Négyen voltak, s mind a négy erdélyi ember.
Salamon Ferenc az egyik.
Gyulai Pál úr a másik.
Szilágyi Sándor a harmadik.
Nagy Miklós a negyedik.
Volt még ötödik és hatodik is. Szentirmay József volt az ötödik, és én magam voltam a hatodik. Mindenkiről el fogok mondani mindent, ami vele az utazás alatt történt, csak magamról hallgatok. Nekem elég dolgom lesz az írással. Jegyzőkönyveket nem vettünk föl, semmit föl nem írtunk, csak azt beszélhetem el, ami emlékezetemben megmaradt.
„Hajdanában minden nemes, minden magabíró paraszt magyar nadrágban járt. Ahhoz pedig tenyérnyi széles, rézcsatos vagy acélcsatos, örökké tartó, soha el nem málló nadrágszíj kellett, amelynek se lakodalomban, amikor gazdája igazán jóllakott, se birkózáskor, se tüsszentéskor, se lóra üléskor elszakadnia nem volt szabad. Apáról fiúra szállt az igazi nadrágszíj, mint a nemesség. A nadrágszíj volt a fenyítő eszköz a szigorú apák kezében. A nadrágszíjon levő száma volt a mulatság vidám természetének erőmérője. Hét lyuk volt a nadrágszíjon. Az első csak tartalék volt, ha netalán szárazbetegség venné elő az embert. A második lyuk jelentette a hétköznapi étkezést. A harmadik lyuk a vasárnapit és a sátoros ünnepit. A negyedik a vásári áldomást, az ötödik a lakodalmat és a tisztújítást, a hatodik a keresztelő paszitát. A hetedik lyuk megint tartalék volt. Arra az időre tudniillik, mikor az embert öregbírónak választják. Mert az öregbírónak nagy hasának kellett lenni. Nagy has nélkül nincs elég tekintély, tekintély nélkül nincs igazság a földön.”