Az író, Höhnel Lajos Teleki Sámuel kérésére, útitársaként jegyzetelte le az utazás alatt történteket és így került kiadásra könyv alakban először német nyelven, majd 1891-ben magyar nyelven is füzetes formában.
„ A sötét kontinens, azon földrész, amely átkutatásának legtovább állott ellen, végre feltárta titkait, amelyeket oly gondosan meg tudott őrizni. Századunk dicsősége, hogy ezen szfinx le van győzve, hogy ő küldötte ki azon vándorokat, akiknek végre sikerült rejtélyeit megoldaniuk.”
„Délután szakadt az eső, a bennszülötteket azonban ez nem akadályozta meg abban, hogy látogatásukkal ne alkalmatlankodjanak; a falu véne, Mpeza (egyébként még fiatalember), aki öreg arab kaftánt viselt, egész délután sátramban ült; onnan ki nem mozdult. A többi között mérget is kért tőlem, hogy a mászóikat, e hívatlan vendégeket, akik gyakran eljöttek hozzá, ilyetén módon könnyűszerrel elküldhesse a másvilágra. Erről a tárgyról azonban csakhamar eltereltem a gondolatait, felkérvén őt, mutassa meg nekem, hogy két fa összedörzsölésével hogyan lehet tüzet gyújtani. A sebesség, amellyel ezt, az esőtől nedves levegő dacára meg tudta csinálni, igazán meglepő volt. Az e célra használatos szerszám – egész utunkban mindenütt egyformákat láttunk – két fadarabból állott. Ezek egyike lapos, 15 centiméter hosszú és 2 centiméter széles; rajta egy sor bevágás volt, amelyek egyik oldalukon nyitva, illetőleg ki voltak törve; a másik fadarab körülbelül 30 centiméter hosszú; alakja és vastagsága olyan, mint a plajbászé. Ezt az utóbbit Mpeza merőlegesen az egyik mélyedésbe illesztette, két tenyerébe fogva jól leszorította, és gyors, sodró mozgásba hozta. Alig egypár másodperc múlva a dörzsölés által keletkezett fapor, amely a mélyedés oldalnyílásánál lehullott, füstölögni kezdett, ezt azután vigyázva fújták, míg tüzes lett; akkor finom, száraz fűvel vagy vászonrongyokkal hozták érintkezésbe, és lángra gerjesztették. Ez az egész eljárás olyan gyors, hogy embereink egy része, a tősgyökeresebb moszunguk, útközben, még rövid megállóknál is, mindig ehhez nyúltak, midőn pipára akartak gyújtani. Ezen vidékek kereskedő karavánjai, elég sajátságosan, gyufát soha nem visznek magukkal, hanem vaktöltés elsütésével tesznek tűzre szert.”