A szerző összeállítása 1888-ban jelent meg francia nyelven. Ezt a művet vette alapul és dolgozta át dr. Simonyi Jenő. A könyvecske egy kicsit ma már megmosolyogtató módon közelít az állatvilághoz, de mai szemmel talán éppen ez az érdekessége.
Tartalom
Afrika állatvilága
A gorilla
A csimpánz
Az elefánt
A rinocérosz
A víziló
A zsiráf
Az oroszlán
A párduc
A krokodilus
A kígyók
Részlet a könyvből:
„Sehol a földkerekségén sincs annyi nagy állatfaj, mint Afrikában meg Indiában, Mivel pedig a Földközi-tenger mellékének kivételével Afrikát a legújabb korig csak gyenge fegyverzetű és gyér népesség lakta, az állatok oly korlátlanul szabadon éltek, mintha ember nem is lett volna a világon. Semmi se gátolta szaporodásukat, csak a természet, amely minden élő lényen uralkodik.
Széltében-hosszában csordaszámra kóborolnak az elefántok, néha megszámlálhatatlan tömegekben; Livingston, a híres utazó, aki sohase túlzott, egyszer nyolcszázat látott együtt egy tócsánál, ahová inni mentek! A sűrüségekben számos rinocerosz tanyázik, bár rendesen csak magánosan; a tavak és a folyók körül él a víziló és a rettenetes krokodilus; a pusztaságokon és a ligetekben legelész a zebra, zsiráf, bivaly, valamint gazella és egyéb antilóp-fajta, melyek némelyike van akkora, mint egy ló; ott kínálja a vadásznak szép tollát a struccmadár. Mindezek bőven ellátják táplálékkal az oroszlánt, az afrikai tájak urát, és a párducot, a hiénát és egyéb kisebb ragadozókat. A fákon és a szirtfokokon mindenfajta sok majom játszik és az egyenlítő tájékán a Gabun folyó körüli rengetegekben élnek kis családokban a méltóságosan lépdelő gorilla és a csimpánz, amelyek minden állat közül legjobban hasonlítanak az emberhez.
Egy francia tengerésztiszt, aki sokat utazott Afrika partvidékein, következő módon írja le a nyugati tájak állatvilágát.
Azok az európaiak, akiket tisztük vagy foglalkozásuk Afrika nyugati partvidékére szólított, szokásaikat egészen megváltoztatni kénytelenek. Nincsen ott más élvezetük, mint a vadászat; az is fáradságos és veszedelmes; de éppen azért kétszeresen vonzó olyan emberekre nézve, akik szeretik a kalandokat.
Az afrikai madarak közt első helyet érdemel a strucc; csapatosan jár és könnyen megszelidíthető. Az ued-nuni és a Marokkó déli tartományaiban élő mórok lóháton vadásszák. A lovasok e célra igen drága lovakat használnak. Összeállnak társaságba és úgy vesznek és tartanak egy ilyen nemes lovat, amely, hacsak egy emberé volna és elpusztulna, tönkretenné a gazdáját. A vadászati zsákmányban olyan arányban osztoznak, amilyen arányban mindenki a ló árához járult, amely csak nemesvérű lehet.
Az afrikai lovasok csak akkor indulnak a vadászatra, amikor legtüzesebben süt a nap. Tevék mennek utánuk, amelyekre fölrakják a vadászati zsákmányt, mihelyt leütötték ólmos botjukkal. Paripáikat kizárólag tevetejjel, árpaliszttel és datolyával etetik a vadászat idején.
A nagy túzok a móroktól látogatott pusztaságokon közönséges, a kis túzok pedig ellátogat egészen Gorée szomszédságáig. Lóháton is, kutyával is vadásszák emezt. Nem sokkal nagyobb a közönséges fácánnál; hosszú lába, rövid farka, és jól kifejlődött szárnya van; szárnyán fölül rózsaszínű a tollazata. Ha háromszor-négyszer leereszkedik, már fáradt, mert nehézkesen röpül; lelövik lóhátról.”