A történet Isztambulban kezdődik, ahonnan elindult hősünk, hogy dervisnek – kolduló szerzetesnek – öltözve, bejárja, az akkor még félelmetes, ismeretlen Közép – Ázsiát.
Naplószerűen számol be az eseményekről, szinte napról-napra követhetjük útját, először Teheránig, ahol jó félévet időzött. Ezután nekivágott – örök félelemben attól, hogy felismerik európai arcvonásait -, hogy pusztákon, hegyeken, sivatagokon át elérje a ma is jól ismert Szamarkand és Buhara hajdani városait.
Karavánokhoz csapódva, a legegyszerűbb emberek társaságában utazott, de számtalan ajánlólevele révén a nagyhatalmú khánok gyakori vendégeként, mindent látott a szegénységtől a gazdagságig.
A hajdani Bocharából aztán tovább zarándokolt a mai Afganisztán területét is érintve, míg hatalmas utat bejárva vissza nem jutott újra Perzsiába, majd Törökországba.
Részlet a könyvből:
„Alig ér az utazó e városba, máris észreveszi, hogy Ázsia belsejébe jutott. A partvidékek városainak, emeletes házaikkal és utcára nyíló ablakaikkal, félig-meddig európaias színezetük van. E helyeket a török hódítás idejében jobbára görögök bírták, kik a nyugatiak életmódját kisebb-nagyobb mértékben utánozzák. De itt már lassankint a keleties építésmód lesz szemlélhetővé a házakon: a sárból vagy kőből épült girbe-görbe, ügyetlen falak, az inkább udvarra, mint utcára nyíló ablakok, a rejtett bejárás, sőt maga a belső elrendezés is sokkal jobban megközelítik Arábia, Perzsia és Közép-Ázsia építményeit, semmint egyéb török városokéit, s ámbár a bazárélet s a lakosság ruházata nagyon élénken emlékeztet Sztambulra, az utazó mégis csakhamar észreveszi, hogy itt szokatlan kép tárul fel szemei előtt.
Mikor először lovagoltam át a bazáron, legjobban a világos színű ruhaszövetek, a cipészkirakatokban levő sötétvörös csizmák s a középkori fegyverzetre emlékeztető szúró-, vágó- és lőfegyverek leptek meg, melyek a boltok előtt eladás végett voltak kifüggesztve; s ha az ember egy-egy kurddal találkozik, ki lóháton ülve, lófarkkal díszített lándzsájával, fantasztikus turbánjával és fehér burnuszával, mely olyannyira különbözik erősen barnult arcszínétől, hiúz szemekkel kémli a bazárt, csakhamar sejti, hogy nemsokára telivér ázsiaiakkal lesz dolga.
Az oszmánli, kiben a görög-örmény-arab vérnek nagy vegyüléke találtatik, külsejére nézve jobban hasonlít az európaihoz, s a kurdhoz képest ő is külön fajúnak látszik, mint akár Gallia, akár Britannia szülötte.
Lakáson nem a khánban valék Erzerumban, mint örmény útitársaim, hanem Cserkesz Hüszejn Dáim basánál, e város akkori térparancsnokánál. Ezen (mint mellékneve is mutatja) cserkesz származású főtiszt volt az első, ki öt évvel azelőtt Konstantinápolyban vendégszeretőleg magához fogadott. Egyik ott élő hazámfia mutatott be neki, s minthogy éppen oly egyénre volt szüksége, ki fiát a francia nyelvben s más egyéb európai tudományokban taníthatta, mentorául éppen engem választott.
Hüszejn pasa, kinek az európai emigránsokkal való érintkezései folytán egészen más nézetei valának a szabadságról, mint egyéb törököknek, már nála létemkor egy messze terjedő összeesküvés szálait szövé, melynek terve vala: Abdul Medzsidet trónjától megfosztani, helyébe öccsét, Abdul Ázizt ültetni, több nagy befolyású akkori minisztert kivégeztetni, s a mindenütt meggyűlölt újabb kormányforma helyett a régi török uralkodást hozni vissza. Hogy e retrográd eszmékkel hogyan egyezhettek meg az európai emigránsok sugdosásai, azt valóban igen nehéz felfogni, azonban a pasa, természeténél fogva heves fő, európai bajtársainak forradalmi tendenciái mellett, egy kegyessége által nagy hírben állott bagdadi sejkhet is igen szívesen szokott magánál látni.”