Megszűnhet-é az Ur kegyelme?
– 77. zsoltár. –
Fölszállt az Urhoz szózatom,
Hozzá sírtam száz zord napon
S karom feléje nyúlt kitárva
Vígasztalan, bús éjszakákba
Fáradhatatlanúl soká
S imámat Ő meghallgatá.
Ha bús a lelkem s háborog,
Óh mindig csak rá gondolok.
Haragtól dúlt szemöldökömre,
Óh, én Uram, békét bűvölsz Te
S én némán úgy gondolkodom
Tűnt napokon, régmultakon.
S fölzeng száz régi énekem
S úgy töprengek bús éjeken
És tépelődve kérdem egyre:
Megszűnhet-é az Úr kegyelme?
S irgalma? S az igéret is,
Melyben hű népe egyre hisz?
Óh, hiszen Ő a végtelen
Irgalmasság és kegyelem
S enyém a bú, mely kínoz engem,
De jobbkezétől tovalebben
És lelkem távol multba lát
S lát száz megváltást, száz csodát.
S mindannyin elgondolkodom
S dal csendül róluk ajkamon.
Ki vádolhatná a nagy Istent?
Uram, szent vagy Te s útad is szent
Csodákat művelő kezed
Dicsővé tette népedet.
Óh láttak Téged a vizek,
Ki Ura vagy mindenkinek!
Óh láttak a vizek s remegtek,
És zápora a fellegeknek
Szétáradt dörgő éj alatt
S vetetted száz villámodat.
Szavadtól dörgött fönn a menny,
Fényt szórt villámod tüze lenn.
Megindúlt minden, földön, égen
S hódolt a magasban s a mélyben
S a tenger volt a Te utad
S ösvényed zúgó áradat.
S lábad nyomát a gyors vizek
Elmosták… Jaj, ki leli meg?
De szent törvényeid szavából
Száz vészbe, harcba biztatás szól…
Óh, úgy vezérled népedet,
Hogy mindörökké él neved!