Menu

Donászy Ferenc: Vadászkalandok vad tájakon

A VADÁSZKALANDOK VAD TÁJAKON KÖNYV LETÖLTÉSE

Míg mérsékelt világrészünk visszhangos, csendes erdőiben, virágos rétjein és erdős folyópartjain bárki veszély nélkül sétálhat, andaloghat, akár éjjel, akár nappal, végezheti békén dolgát a szántóvető, legeltetheti nyáját a juhász, – nem fenyegeti semmi vész.

Akárki bátran horgászhat a vízpartokon, ringatózhatik a hűs hullámok ölén, vagy leheveredhetik az erdők bársonyos mohszőnyegére, a rétek tarka virágai közé, – addig a tropikus világrészek tájain, erdőiben s folyópartjain mindannyiszor az életével játszik és halálveszély környékezi mindenfelől, nemcsak künn a szabadban, de kunyhója védő fedele alatt, sőt még ágya párnái között is. Akár sétáiban, akár munkájában, mindig oly elővigyázónak, óvatosnak, körültekintőnek kell lennie, mint amaz indiánnak, ki fejbőrvadászatra indulva, ellenségét akarja meglepni: vigyázni minden lépésre, minden hangra, minden bokorra és egész környezetére egyszerre és mindenfelé…

Részlet a könyvből:

“Lélegzetem elállt, füleim megcsendültek s a rémülettől minden tagom tehetetlenül reszketni kezdett. Valami leírhatatlanul rémületes volt ez az iszonyú erejű, hörgéssel kezdődő ordítás ebben az alaktalan sötétségű éjben. Mintha csak ketté vágták volna az előbbi zűrzavaros ordítást, oly halálos csend állott be e borzalmas hangokra. És ebben a csendben, mely sokkal ijesztőbb volt, mint az előbbi hangkáosz, mint a csattogó mennydörgés, újra megdörrent az előbbi félelmes ordítás. Lábaim gyökeret vertek s nem bírtam megmozdulni. Mit tehetek én – egy töltetlen puskával – e közelben kóborló oroszlánpár ellen! Hisz, még ha töltött fegyver volna is a kezemben, a halál torkában állnék, mert e vak sötétségben még saját alakom körvonalait sem látom. Óráknak tetszettek azok a percek, melyeket dobogó szívvel, mozdulatlanul, állva töltöttem ott. Nem mertem még lélegzeni sem, attól félve, hogy az oroszlánok körmei közé jutok. A nagy csendben szinte hallottam szívemnek félelmes, erőszakos dobogását, – de hallottam egyúttal azt a halk, gyöngyöző, sistergő zajt is, mely a csendes folyású vizek sajátja. Kissé megnyugtatva a nagy csendességtől, újra megindultam; nemsokára ritkulni kezdtek a fák s így a sötétség is annyira engedett, hogy kivehettem a folyó sötét tömegét. Oly zajtalanul, amint csak tehettem, egészen a víz széléig jutottam s onnan kémlelődtem a hajó után.”