Nem mindenki viseli jól, ha a békés, nyugodt városában úrrá lesz a félelem és a rettegés. Paul lakhelyén is épp ez történt: mivel a helyi tébolydát bezáratták, az utcára került harminc, kétségbeesett elmebeteg, kik nem is voltak olyan egészségesek, mint amilyennek hitték őket. Az utcán őrjöngve terrorban tartották a lakosságot mindaddig, míg egy csapat jótevő a szárnyai alá nem vette őket. És innen kezdődtek csak a bonyodalmak: kik azok az emberek? Mit művelnek egymással? Mire kényszerítik a betegeket? Mi a célja a kegyetlen tetteiknek? Paul Holt, egykori elmegyógyintézet igazgató többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ, miközben a Túlvilág egyre erősebben ejti őt rabul.
Részlet a könyvből:
„- Nézzétek, ott vannak! – kiáltotta Sarah, majd betegtársai egy emberként fordultak abba az irányba, amerre mutatott. Paul megrökönyödve torpant meg, amint meglátta a feléjük száguldó tömeget. Örömében egy könnycsepp csordult ki a szeméből, mely félő volt, a zord időben menten ráfagy az arcára. Olyannyira hiányoztak neki mindannyian, hogy nem is tudta, melyikőjüket ölelje hosszabban. Hihetetlenül nagy boldogság öntötte el a szívét, amint tudatosult benne, hogy barátai csakis azért fáztak odakint, hogy vele találkozhassanak.
Nem arról volt szó, hogy az elmúlt hat hónap alatt egyszer sem látta valamennyijüket: hol ő kereste fel egy-egy néhai gondozott utcai törzshelyét, hol merő véletlenből futott velük össze, miközben boltba vagy hivatalba tartott. Hogy miért nem látogatta meg őket a számukra kinevezett szálláshelyen? Mert egykori barátja, Jeremy által a bíróság távoltartási végzésben részesítette őt, melynek lényege az volt, hogy nem léphet az állítólag meggyógyult személyek otthonát szolgáló épületbe. Bár semmiféle bűncselekményt nem követett el ellenük, mégsem lepődött meg a végzés láttán: tudta, hogy a polgármester ott tesz neki keresztbe, ahol csak tud, valamint azt is, hogy bármit eltervez, azt meg is tudja valósítani, csak egy szavába kerül.
– De jó látni benneteket! – ölelte magához Ruth-ot, Brendont, Ryant, Scottot és Jasont egyszerre.
– Hiányzol nekünk!
– Gyere vissza!
– Nem jó nekünk ott!
– Félünk éjjelente. Tegnap Lily nem hagyott minket aludni, mert állandóan visított. Azelőtt Jack őrült meg este, aztán Kate – panaszkodott Sarah. A fiatal, huszonévei végén járó nő az imént elhangzott mondataival kiharcolta magának Paul figyelmét. – Mi történt? – kíváncsiskodott aggodalommal teli hangjában.
– Csak a szokásos… De mi nem tudunk mit kezdeni ezekkel a kiakadásokkal – a molett nő vett egy mély levegőt, majd folytatta: – Múltkor Alex úgy belém harapott, hogy kiserkent a vérem – tűrte fel kabátjának ujját, hogy kivillantsa belilult végtagját. A hatalmas folt közepén tisztán kivehető volt betegtársa felső és alsó fogsorának nyoma, mely mentén egy-egy vékony, varas csík húzódott.”