A nagy tó partján élő mexikói gazdákat, birtokosokat és indiánokat egyre nagyobb rettegésben tartja az a hír, hogy a környéken újra megjelent a Tollaskígyó, a régi azték istenség. A bennszülöttek babonás félelemmel, a birtokosok dühösen veszik tudomásul, bűntényt, csalót sejtve a Tollaskígyó személyében.
És valóban… a rejtélyes Tollaskígyó és emberei támadást támadás után követnek el a környéken, fosztogatva, gyújtogatva, ölve és rabolva. Végül a gazdák összefognak a banda felszámolására. Veszélyes kalandok árán leplezik le a magát Tollaskígyónak nevező kalandort…
Részlet a hangoskönyvből:
„A hacienda a tó partjára épült. Széles, nyitott korridorjáról messze el lehetett látni a vidékre. A táj általában békésnek hatott, de a látóhatár peremén fenyegetően tornyosultak az ég felé a Popocatapetl és az Ixtaccihuatl fehér csúcsai… Ezek a különös, félelmetes hegyek úgy magasodtak fel Mexikó kiszáradt, napégette földjéből, mint két fehérsapkás, roppant őrszem. Az ezüstszürke ködök időnként eltakarták ugyan a fehér kolosszusokat, de ha nem látta is őket az ember, mégis érezte a jelenlétüket, és tudta, hogy ott vannak, és őrzik a különös országot, ahol
valamikor a Tollaskígyó tiszteletére roppant kagylókürtök rikoltottak a paloták erkélyeiről, és ahol a mélyhangú dobok dübörgése adta meg a jelt a véres emberáldozatra Jum Tsak oltárán…
Ixtaccihuatl, a fenséges hegy, melyet Fehér Asszonynak neveznek a bennszülöttek, csakugyan a hó fehérségével szikrázott a napsütésben, míg a Popocatapetl árnyékba süllyedt, és kúpja felett hatalmas füstkígyó kavargott az ég felé…
A tó nyugodt és csendes volt, mintha olaj folyt volna szét a felszínén. A halászbárkák négyszögletes vitorlái petyhüdten lógtak le az árbocokról. Szellő sem rebbent… A tó partján mozdulatlanul emelkedtek a magasba az orgonakaktusz sötét oszlopai, a zöld levelű borsfák és a hajlott törzsű füzek. A part mellett, a víz színén tavi jácintok fehérlettek. A nagy csendben és mozdulatlanságban csak a vízimadarak jelentettek valami mozgást, amint lomha szárnycsapásokkal keringtek a homokdűnék felett. Néhány rozzant kenu hevert a homokban, a legtöbbnek nem
volt oldala. A csónakokkal telt homokpadokon túl sziklák sötétlettek. A hacienda is sziklára volt építve. A hosszúkás épületet minden oldalról olajzöld banánok és mangófák vették körül, úgyhogy a tető alig látszott ki a fák sűrűjéből. A dús növényzet sokévi munka eredménye volt: Don Carrizal, a hacienda ura nagy nehézségekkel vitette fel a földet a sziklára, de a kert végül mégiscsak elkészült, a környékbeliek csodájára jártak…”
A BÁLVÁNYIMÁDÓ HANGOSKÖNYV LETÖLTÉSE