Ken Frazer, Greg Anderson és Art Wallace jómódú, középkorú amerikai üzletemberek, akiknek szokásukká vált, hogy minden évben két hétre elvonulnak „kikapcsolódni” közös vadászkunyhójukba. Tágabb társaságukból soha nem hívtak meg senkit ezekre az útjaikra, a vadászatokon ugyanis nem elsősorban állatokat terítenek le: fő „szórakozásuk”,hogy el-elkapnak egy párt, egy férfit és egy nőt, hogy szadista hajlamaikat kiélhessék rajtuk. Borzalmas kínzásokkal gyötrik és alázzák meg áldozataikat, legkegyetlenebb módon végeznek velük, gondosan eltüntetve minden nyomot. Nem is sejtik, hogy egy magányos „vadász” követi útjukat, megfigyeli borzalmas tetteiket. Őt a bosszú hozta ide. Feleségét ezek a férfiak becstelenítették meg: az asszony a borzalmak után nyomorék gyereket hozott világra, végül megzavarodott és öngyilkos lett. A magányos vadásznak, Paul Wolkowskinak évek során sikerül a három férfi társaságába férkőznie,végül egyenként végez velük.
Részlet a hangoskönyvből:
„Az államügyész meglehetısen érzékeny embernek tartotta magát, és erre büszke is volt. Miközben Alicia Rennickkel és mereven ülő szüleivel beszélgetett, egyszerre csak azon kapta magát, hogy nem bírja elviselni Alicia üres tekintetét. Ez a tekintet nem azt a fájdalmas visszaemlékezést tükrözte az iszonyatra, a váratlanságra és a fájdalomra, amit más fiatal nők szemében látott, akiket szintén megerőszakoltak; e ködös-kifejezéstelen tekintet azt tükrözte, hogy a lány valahol legbelül egyre jobban érzi: teljesen magára hagyták.
Így hát az államügyész hátat fordított Aliciának. És Mr. és Mrs. Rennicknek is. Úgy fordította bőrpárnás forgószékét, hogy tekintete Eisenhower elnök bekeretezett fényképére essen, aki jól fésülten és magabiztosan nézett le rá a falról, a magas, függönnyel keretezett ablak mellől. Odakint az arányló délutáni napfény megérintette a városi park és a parkot körülvevő, tizenkilencedik század eleji, vörös téglás épületek fölé magasodó szilfákat. Az ágakon és leveleken át elmosódottan rajzolódott ki a presbiteriánus templom tornya meg az egyetem óratornya. Késıbb majd emlékezni fog rá, hogy ebben a pillanatban milyen tehetetlennek és álszentnek látta a sarokban álló amerikai zászlót, ezt a lecsüngő vörös-fehér-kék rongydarabot.
Síri csönd volt. Olyan csönd, mintha még a sötét faborítású falak meg a süppedő szőnyegek is a gondolataikba mélyednének. Mert a gondolat, az ott motoszkált. A gondolat, amit szavakba kell önteni, s hangosan ki kell
mondani. Az államügyész tudta, mit akar mondani. Csak a hogyan volt nagyon nehéz. Voltak dolgok, amikről Rennickék nem tudták, hogy ő nem akarja elmondani. Ha elmondaná, csak tovább rontaná a lány helyzetét.”
A VADÁSZIDÉNY HANGOSKÖNYV LETÖLTÉSE