Menu

Móra Ferenc: Nekopogi kovács (Hangoskönyv)

Sokszínű kötet ez a kis mesekönyv gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt.

A történetek hol szórakoztatóak, hol megmosolyogtatóak, hol meghatóak, hol tanulságosak. Móra Ferenc jó érzékkel, remek stílusban írja meg minden meséjét.

“Hiába kotorászok a mesetarisznyám fenekén, ma nem találok benne vidám bohóságot. Elfogyott a tarka mese, kihullottak a mosolygó históriák. Egyre csak a Nekopogi kovács története jár az eszemben. Úgy, ahogy tőle magától hallottam néhány esztendővel ezelőtt.

Balogh Demeter lett volna a becsületes neve, de az egész falu aranykovácsnak hívta a régi jó világban. Azért hívták így, mert aranyat ért a mestersége. Egész nap búgott a fujtató, szállt a szikra, csattogott a pöröly a kovácsműhelyben. Üllője előtt soha üres kézzel nem dologtalankodott az aranykovács. Hanem akárhányszor éjszakával toldotta meg a nappalt, ha sok volt a munka. Ennek örült ő nagyon, mert így gyarapodott a gazdaság. Volt már háza, földje, szőleje s rakással az ezüst forint a ládafiában.

– Könnyű neki – mondogatták az emberek -, mert akinek olyan derék, szorgalmas felesége van, annak játék az élet. Gondot felez, örömet kétszerez a jó asszony a háznál. Hát még a kislánya, az aranyhajú Piroska! Angyalt nem lehetne annál szebbet festeni az oltárra! Csak szereti a jó Isten ezt az aranykovácsot!

De meg is érdemelte Balogh Demeter, hogy jól menjen sora. Szorgalmának maga látta hasznát, emberségtudásáért mindenki szerette, jó szívét áldották a falu szegényei. Szelídségre, jó kedvre, se volt neki párja. Egész nap oly vidáman fütyörészett, hogy még a nótás rigó is megirigyelhette volna. S mikor estenként letette a kormos bőrkötőt és ölibe vette a kislányát, míg a felesége csendesen dúdolgatva vasalgatta a kis patyolatszoknyákat, babafőkötőt, boldogan sóhajtott föl az aranykovács:

– Nincs tinálatok nagyobb kincs a kerek ég alatt.

De nem sokáig tartott Balogh Demeter boldogsága. Felesége meghalt. Kivitték a jó asszonyt a temető szomorúfűzfái alá s magára maradt az aranykovács az aranyhajú Piroskával.

– Kicsi virágszálam – gügyögött neki elfojtott sírással -, mi lesz most már mibelőlünk?

– Ne félj, aputám – vígasztalta a csöppség -, főzöt én teneted levestét, de a Bodjinak nem adunt belőle.

Parányi kezével összeszedte a műhelyben a vas reszeléket, a törött patkódarabokat: azokból főz ő az apukájának finom csipedett leveskét. Az apja pedig nekifordult arccal a falnak, hogy kisírja magát, de aztán megint csak az üllőhöz lépett, hogy érne ő rá a sírásra, mikor úgy várja a munka? És búgott a fujtató, szállt a szikra, csattogott a pöröly, de sose fütyörészett többet az aranykovács. Temetői szomorúfűzfák tövébe az ő jókedvét is eltemették.”

A HANGOSKÖNYV LETÖLTÉSE MESÉNKÉNT