A legérdekesebb egy- és kétszemélyes kártya-türelemjátékok gyűjteménye.
„Aki jó társaságban akar kártyázni, az játszék egyedül. Rakjon paszianszot, aminek több előnye van: nem lehet egy fillért sem veszíteni, addig és annyit játszik az ember, amennyit akar, végül nem kell vesződnie a kellemetlen partnerekkel.
Sokan azt hiszik, hogy a pasziansz a múlt századok letünt divatja és ma legfeljebb idősebb hölgyek kizárólagos szórakozása. Ez bizony nincs így. Korra és nemre való tekintet nélkül ugyanis rengetegen paszianszoznak és ha a fiatal lányok a paszianszot majdnem csak annak tekintik, hogy sikerült kijövetele esetén szívük titkos vágya teljesülni fog, mégis vannak nagyon sokan, akik a paszianszot valóságos tudományos tökéletességgel művelik.
Vannak notórius paszianszozók, akik leélik életüket anélkül, hogy egy-két pasziansznál többet ismerjenek és ezt az egy-kettőt rakják rendületlenül százszor is naponta, viszont tudunk olyasvalakiről, akinek óriási tekintélye van társaságában, mert tizenöt paszianszot is ismer. Vannak akik fennen hirdetik, hogy paszianszozni lelki szegénység, mert ha már unalom, legyen olvasás az elűzője. Lehet, hogy túlságosan, egyszerű, éppen csak a kártyakeverés szeszélyétől függő játékocskák rakosgatása valóban nem jelent lelki felüdülést, aki azonban megismeri azokat a játékokat, amelyekhez remek kombinációs képesség, tehetség, ügyesség kell, az rá fog jönni arra, hogy a pasziansz egyike a legjobb gondűzőknek.
Amikor ezt a könyvet útjára bocsátom, nem mulaszthatom el megállapítani, hogy lehetséges, akadnak olyanok, akik jónéhányat már ismernek a leközölt paszianszokból és esetleg eddig máskép ismerték. Néhány régi rossz paszianszot ugyanis átalakítottam, kifordítottam, kettőből egyet csináltam, – hogy szórakoztatóbb legyen. Egy paszianszot érthetően elmagyarázni igen nehéz. Hasonlóképpen nehéz megtanulni egyszeri olvasásra egy komplikált új játékot. A legjobb tehát kártyával a kézben rögtön végigcsinálni az egyes előírásokat és talán csak többszöri próbálkozás fogja az egyes játékok igazi szépségeit megmutatni.
Vannak, akik úgy paszianszoznak, hogy becsapják sajátmagukat. Ha rosszul áll, vagy ha elakad a játék, kicserélnek egy lapot és haladnak tovább. Ki látja, ki tiltja meg nekik? Ebbe nem lehet beleszólni. Azért még nem hamiskártyás valaki, aki így paszianszozik. Helyesebb azonban inkább újból megkeverni a kártyát és előlről kezdeni. Esetleg jobban figyelni.
Lehetséges, hogy az olvasó, az e könyvben található új paszianszok mellett olyan játékokat is talál, amelyeket eddig más néven ismert. A közismert „Napoleon” elnevezést vagy tizenöt paszianszra húzták már rá, sőt hallottam „Nagypapa kedvence” és „Nagymama pasziansz” elnevezéseket is. Lehet, hogy a ruha teszi az embert, lehet, hogy egy közéleti előkelőséget a címe után ítélnek meg, egy pasziansznál azonban cím helyett a tartalom a lényeg.
A paszianszokat felosztottam külön csoportokra. Amelyeket magyar kártyával, egy vagy két csomag francia kártyával kell játszani, végül azokra, amelyeket két játékos játszhat. Utbaigazítást ad mindenütt a megjelölés, vajjon könnyebb, vagy nehezebb paszianszról van szó és körülbelül milyen százaléknyi a siker esély az egyes játékoknál. Sok ismert pasziansz tudatosan kimaradt ebből a könyvből, hogy átadja helyét az arra érdemesebbnek. A cél: a szórakoztatás, remélhetőleg sikerülni fog.”
Ladányi Lóránt