Az ötödik osztályos Fehér Flóra magas és csontos, mozdulatai gyorsak, fiúsan szögletesek.
Rövidre vágott szőke haja rendetlenül hullott arcába. Arca is sovány, az egész kis keskeny leányarcban tulajdonképpen csak a szempár szép. Mert Flóra szeme nagy, sötétszürke, csillogó, egy kicsit álmodozó, néha egy csöppet huncut és sokszor szomorú.
„Reggel félhétkor egyszerre megszólalt az ébresztőóra. Flóra nagyot sóhajtott, kinyújtózkodott az ágyban, aztán megfordult, fejére húzta a paplant, hogy a drágalátos szerszám fülsiketítő lármáját ne hallja és elkezdte szeméből kidörgölni az álmosságot. Ez a művelet rendszerint eltartott egy-két percig. Ilyenkor gyűjtött erőt a felkeléshez. Mikor egyik szeméből már valamennyire felengedett az álmosság, odasandított a dívánra, hol húga, Sári behunyt szemmel szuszogott és tettette magát, mintha nem hallaná az ébresztőóra harsány, átható riadóját.
Pedig hát itt aztán minden tettetés és színészkedés hiábavaló, mert ezt lehetetlen meg nem hallani. Ezer ébresztőóra között is díjat nyert volna éles, fülsiketítő lármájával. Olyan zajt csapott, hogy a földsüket Birnbaum bácsi, ki éppen Flóráék alatt lakott a harmadik emeleten, reggelinél ülve, megelégedetten mondotta Birnbaum néninek:
– Jó ébresztőórájuk van Fehéréknek. Derék, becsületes hangú jószág. Az ilyesmiért aztán érdemes volt a pénzt kiadni.
Flóra most kidugja egyik lábát a paplan alól és odaszól Sárinak.
– Kelj fel, aztán megint nem tudsz elkészülni.
Sári tovább szuszogott, nyugodtan, egyenletesen.
– Megsiketültél? – kérdi nénje nem éppen a legbarátságosabban.
Erre már Sári is felnyitotta szemét.
– Nem. Hála Istennek, még nem. Bár ettől az ébresztőórától előbb-utóbb az lesz a sorsunk.”
LETÖLTÉS