Enrico Bottini Torinóban kezdi a harmadik elemit ötvenhárom másik osztálytársával egyetemben. A Baretti-iskola fiúk számára fenntartott intézmény, egy osztályba járnak a diákok kilenc és tizennégy év között. Családi és az anyagi hátterük különböző. Van köztük olyan gyerek, aki testi fogyatékos és betegség miatt későn kezdő; van olyan gyerek, akit a mamája egyedül nevel; van olyan fiú, aki nem beszélget senkivel, és van akit ver a papája. Néhány fiú az édesapja nagyobb ruháit hordja, páran csinosak és mindig jól fésültek, sokan besegítenek a szüleik munkájába. Néhány fiú példásan tanul, páran csupán lógatják a lábukat. Olyanok, mint más gyerekek, azonban külön sorsot hordoznak. Encrico lassan megérti őket, képes lesz csodálni az emberi kitartást és odaadást. Egy tanév története ez, ami során rengeteg dolog történik a fiúkkal. Megismerik a barátság erejét, találkoznak a halállal, az egész élettel és annak minden pillanatával. Enricónak gyakran ír levelet valamelyik családtagja és a tanár bácsi minden hónapban új történettel színesíti életüket. Ezekben gyerekek hajtanak végre fantasztikus tetteket, így színesítve a napló tartalmát.
Részlet a könyvből:
„Ma volt először iskola. A három hónapi szünidő álomként röpült el a falun! Anyám elvitt ma reggel a Baretti-negyedbe, hogy beirasson a harmadik elemibe; én a nyaralásra gondoltam és rosszkedvü voltam. Az utcákon hemzsegtek a fiuk; a két könyvkereskedő boltja tele volt szülőkkel, akik mind táskát, irkákat és füzeteket vásároltak, az iskola előtt pedig ugy tolongott a nép, hogy a szolga meg a rendőr alig tudta szabadon tartani a bejárást. A kapuhoz közel megfogta a vállamat valaki: második osztálybeli tanitóm volt, most is vidáman, mint mindig és megszólitott:
– Na, Enrico, hát örökre megváltunk egymástól?
Tudtam, hogy igy van és mégis fájt ez a beszéd. Nagynehezen befurakodtunk a kapun. Hölgyek és urak, munkások és munkás asszonyok, tisztek, nagyanyák, szolgálók, mind kézen fogva vezették a fiukat és másik kezükben tartották az értesitőt, megtöltve az előszobát és a lépcsőket, olyan zugással, mintha szinházban lettünk volna.
Örömest láttam viszont a nagy termet, ahonnan hét osztálynak az ajtaja nyilik és ahol három éven át majdnem minden nap megfordultam. Itt is egymás hátán tolongott a nép; a tanitónők jöttek-mentek s az én mult évi tanitónőm az osztálya küszöbéről kiáltott felém:
– Ebben az évben egy emelettel följebb mégy, Enrico; még csak azt se látom majd, hogy mikor jösz iskolába! – és elszomorodva nézett rám.”