Menu

Selma Lagerlöf: Arne úr kincse

AZ ARNE ÚR KINCSE KISREGÉNY LETÖLTÉSE

E kötet két kisregényt fűz össze, mindkettő egy lányról és egy nagy szerelemről szól.

Részlet a könyvből:

“Abban az időben, mikor második Frigyes dán király uralkodott Bohuslänen, lakott Marstrandban egy szegény halárus. Torarinnak hivták. Gyönge, vézna emberke volt; egyik karja béna. Nem való volt hát se halásznak, se hajósnak. Nem birt megélni a tengeren, mint a többi szigetlakó, hanem szertejárva besózott vagy száritott halat árult a szárazföldön. Az esztendő javarészét nem töltötte odahaza, hanem faluzott a halas kocsiján.

Egy februáriusi napon, mikor alkonyodni kezdett, a Kungahällából Polbergába vivő uton ment a kocsin. Nem volt egy árva lélek se az elhagyatott, magános uton, de Torarinnak ezért nem kellett szótlanul tölteni az időt. Ott volt mellette a kocsin jó barátja, kicsiny fekete bundás kutyája, Grim; eltársaloghatott vele. Az eb többnyire csendesen feküdt, lábai közé dugva fejét és csak hunyorgatott gazdája szavaira. Ám ha olyasmit hallott tőle, ami nem volt inyére, fölállott a kocsin, s orrát feltartva, éktelenül üvöltött, akár a farkas.

– Most pedig majd elbeszélem, Grim kutyácskám – kezdte Torarin – hogy ma fontos hireket hallottam. Kungahällában meg Karebyban azt beszélik, hogy befagyott a tenger. Mostanában csendes, szép idők jártak, te tudod legjobban, hisz napról-napra künn voltál velem a szabadban; és hogy a tenger nemcsak az öblökben meg szorosokban, hanem egész Kattegatig be van fagyva. Az apró-cseprő szigetek között nem járhat immár se csónak, se hajó, kemény jég-réteg boritja mindenütt, lovon meg szánon is eljuthatni Marstrandba meg a Paternoster szigetig.

A kutya hallotta mindezt s ugy látszott, nem volt ellenvetése. Csendesen feküdt és egyre hunyorgatott Torarinra.

– Már fogytán a halunk a kocsin – folytatta mondókáját Torarin szinte rábeszélő hangon. – Mit szólnál hozzá, ha bekanyarodnánk a legközelebbi fordulónál s keletre a tengernek vennők utunkat. A solbergai templom mellett elhaladva Ödsmalskilba érnénk. Onnan azt hiszem, negyedmérföldnél nincs sokkal messzebbre Marstrand. Mégis csak szép volna, ha egyszer szárazon is hazajuthatnánk s nem szorulnánk se csónakra, se kompra.

A nagy kiterjedésü Kareby pusztán végig mentek, de bár egész nap csöndes idő volt, egyszerre hideg szél kerekedett. Csakugy seperte a sivatagot, kellemetlenné téve utjokat.”