„Nap-nap után érkeznek hozzám sürgető, érdeklődő, kiváncsi levelek, amelyben mind azt tudakolják az én kis olvasóim: mi van Cilikével? Fogja-e még folytatni viszontagságai leirását? Vagy amióta férjhez ment, nem történik már vele semmi baleset többé?
Utoljára magam is kiváncsi lettem a dologra.
Tényleg mi van Cilikével? Miért nem hallat magáról semmit? Hát teljesen megfeledkezett az ő kis barátnőiről, bajtársairól, akik annyi résztvevő érdeklődéssel, derüs együttérzéssel kisérték figyelemmel az ő viszontagságait, melyekben néha – mi tagadás – egy kis csendes, szelid kárörömmel ismertek rá a saját élményeikre is…
De hát ugy látszik, Cilike, mióta férjhez ment, annyira megkomolyodott, lehiggadt, olyan bölcs, nyugodt és borzasztó okos lett, hogy már egyáltalán nem követ el többé semmi szelességet.
Furta az oldalamat ez a kérdés.
És tudjátok-e, leányok, mit tettem?
Meglátogattam Cilikét az ő uj otthonában. Felültem egy szép, derüs őszi délután a villamosra és kikocsiztam Ujpestre, a Gyöngyharmat-utca 904. szám alá. Hiszen bizonyára emlékeztek még rá, lányok, ott vettek egy szép kis házat Cilikének a szülei, még a háboru alatt. Kis kert is van a házhoz, a ház fala futórózsával befuttatva, nyáron olyan a piros rózsáktól és napsugártól ragyogó házacska, mint egy boldog vidám nevetés.
Ott a kis kertben, a violák, krizantémumok, káposztafejek és hónapos retkek között dolgozgatva, aggódó, remegő szivvel várta Cilike heteken, hónapokon, bizony majdnem éveken át vissza az urát, Kőváry Lacit, az orosz fogságból.
És mikor egy napon megállott egy szegény, kóbor, rongyos baka a kis kert kapuja előtt, Cilike, aki akkor éppen a kályhákat takaritotta és maszatos volt, mint egy kéményseprő, az első pillanatban bizony meg sem ismerte…
De aztán megismerte – és édes anyja, aki éppen akkor jött haza, a csodálkozástól majdnem sóbálvánnyá meredt, mikor a kis padon a ház előtt ott látott ülni egy rongyos bakát és egy kormos, szurtos kis kéményseprőt – összeölelkezve…
Ezekre a rég elmult dolgokra gondoltam, mialatt megnyomtam a csengő gombját a kertkapun.”