Hága, 1672. augusztus 20. Az utcán vonuló tömeg a Buitenhof (börtön) felé igyekszik, ahol Cornelius De Witt-et – aki politikai fogoly – szeretné a kezei közé kaparintani és bosszút állni rajta.
Dordrechtben él Cornelius Van Baerle tulipánkertész. Ő Cornelius De Witt keresztfia. A haarlemi kertészeti társaság pályázatot hirdet a fekete tulipán kifejlesztésére. A fődíj: pénz és hírnév. Van Baerle legnagyobb vágya, hogy ő alkossa meg a fekete tulipánt, ám irígy szomszédja ezt nem nézi tétlenül. A szomszédnak köszönhetően a kertész gyorsan a börtönben találja magát.
Itt megismerkedik a kegyetlen börtönőr lányával, a gyönyörű Rosával…
Részlet a könyvből:
„De aki fogalmat akar magának alkotni arról, hogy milyenek a Dante elfeledett kárhozott lelkei, annak látnia kellett volna ez idő tájt Boxtelt. Mialatt Van Baerle gyomlálta, tisztogatta, öntözgette virágait, mialatt a gyep szélére térdepelve minden egyes virágzó tulipán erezetét megvizsgálta, s azon törte a fejét, mint lehetne változtatni rajta, milyen színkeveréket lehetne vele létrehozni: Boxtel egy kis platánfa mögé bújva, melyet a fal tövében ültetett el, s amelyet ernyőnek szokott használni, kidülledt szemmel, tajtékzó szájjal leste szomszédjának minden lépését, minden mozdulatát. Amikor úgy látta, hogy Van Baerlénak vidám az arca, amikor rajtaérte, hogy az ajka mosolyog, s hogy a szemében megvillan a boldogság, akkor olyan szitkokat szórt rá, olyan dühösen káromkodott és fenyegetőzött, hogy az ember nem is igen értette: miként lehetséges, hogy ez az irigységtől és dühtől megmérgezett lehelet nem szivárog be a virágok szárába, és nem oltja beléjük a rothadást és a halál csíráit.
Boxtel – mert a Gonosz, ha egyszer úrrá lesz egy emberi lelken, egykettőre a hatalmába is keríti -, Boxtel nem sokáig érte be azzal, hogy Van Baerlét nézze. A virágait is látni akarta, mert alapjában véve művész volt, és a vetélytárs remekműve nagyon érdekelte.
Messzelátót vásárolt, ennek segítségével nyomon követhette a virág fejlődését, éppen úgy, mint maga a gazda, attól a pillanattól fogva, hogy az első évjárat sápadt hajtása kibújik a földből, egészen addig, amikor ötesztendős fejlődésének végén kigömbölyödik az elegáns, kecses henger, amelyen már látható színének halvány árnyalása, majd kibontja szirmait a virág, amely csak ekkor árulja el kelyhének rejtett kincseit.”