Menu

Kormányos Gábor: Méltó a halálra

A MÉLTÓ A HALÁLRA KISREGÉNY LETÖLTÉSE

“A magyarok Istene az a mindenség teremtő szellem és humánum, melynek rendezése, s ezáltal értelme is, maga az élet, s mely teremtő ereje magában az élet létrejöttében nyilvánul meg.

Ezért nincsen szüksége semmilyenféle mesterséges koncentrációra, embert megbélyegző kinyilatkoztatásra.”

Másnap az arany sűrű kopogása ébresztett. A szél csikósai csattogtatták ostoraikat s kertem csőröseinek sem volt kedvük kóruspróbát tartani. Éppen hogy kellett már egy kis hónaljmosás az izzadó természetnek faluszerte. Ez a kis májusi eső felfrissítette a földeket, s a bóbiskoló akaratot is. Gyorsan kiugrottam – szó szerint – ágyamból – s a szokások után ismét a hátsó házrészben lévő műhelybe siettem. A polcok s a két kis ajtószárny enyvezése elkészült, így hát leszedtem a pillanatszorítókat és a helyükre tettem őket. Ezután hozzáláttam a méretre gyalulás, pászítás, majd a csiszolás még előttem álló műveleteinek elvégzéséhez. Ha azt nézem, hogy gépi munkát nem vettem igénybe, és hatkor már dolgoztam, egész jól teljesítettem. Így kilenc körül elkezdhettem a díszítendő részek minta rajzolását. Délre meg is leszek vele, aztán már csak a kifaragás marad. Persze az a lelke az egésznek, hiszen az adatja el, határozza meg a munkadarab, a kisszekrényke árát. Azért ne gondolja senki, hogy olyan árat képeznek e faragások, hogy banki kölcsönt kelljen felvenni a kifizetésükhöz. Nem, isten ments, csak banki kölcsönt ne! Még a legádázabb ellenségemnek sem kívánnék ilyet. Vagy a bankoknak mégis? Délre be is fejeztem a díszítések csillag- és tulipánmintákból komponálódott előrajzolásait. Ezek, lehet mondani, szokványos mintázatok, elkészítésük sem okozhat gondot egyetlen valamirevaló műbútorasztalos segédnek sem. Manapság pedig a fafaragást különálló szakmának tartják. De annak idején, amikor én tanultam a mesterséget, ez még természetes volt. Akkor még mindent tudni kellett egy önmagát valamire is becsülő szakinak. Politúrozás, aranyozás, bútorfestés, flóderozás, szitanyomás, fafaragás, faberakás, intarziázás, stb. nem sorolom tovább. De ma már szakembereket sem képeznek, vagy ha mégis, itt-ott mutatóba egyet-kettőt s azok tudása, hát, de inkább nem mondok semmit. Egy azonban bizonyos, nem a tanulók tehetnek arról, hogy nem tudják mi az, hogy magyar, vagy ha úgy jobban tetszik, francia gérvakcink. És sorolhatnám tovább a kicsit bonyolultabb fakötések neveit németül akár, vagy magyarul, melyeket a mester akkor alkalmazott, amikor valami igényesebb munkát kívánó megrendelést kapott, s a munkadarab kivitelezése azt megkövetelte. Már délután egy óra is elmúlott, amikor csengettek. Így hát letettem a vésőt, fakalapácsot és előre mentem a kerten keresztül, hogy megnézzem, ki az, aki be szeretne jönni. Még félúton járhattam, amikor meghallottam feleségem hangját, valamelyik szomszéddal beszélgetett fennhangon. Valami balesetről volt szó, ha jól értettem, meg hogy szerencsétlennek éppen így kellett, hogy mit kellett, azt nem értettem tisztán. A kulcs belülről volt a zárban, azért nem tudott bejönni, s kellett csöngetnie.”