„– A gyorsvasút eldübörgött fölötte. A koszos rongyok közül elővette az almabort. Meghúzta. Nem esett igazán jól, de érezte csökken a nyomás és azt nem bírta elviselni. Reggel fél liter töménnyel kezdte, aztán már mindegy mit iszik, rátöltött. Csupán arra vigyázott, hogy ki ne józanodjon. Megtapogatta diplomáját a belső zsebében, mint mindig, mikor tisztulni kezdett a tudata. – Hát igen, haver! – mondta magának, hiszen már régóta csak magával állt szóba s a régi ismeretség feljogosította arra, hogy csak így lehaverozza magát. – Valóban igaza volt a faternak, tényleg marha sokra vitted, diplomás kukabúvár lettél öreg. De jó így. Szabad vagy mint a madár és a tetvek is úgy nyüzsögnek rajtad, mint kan vereben az atkák, és ha a porban megfürdesz, néhány letéved rólad. Ez jó, mert ennyivel kevesebbet kell vakaródznod, de hát azok is isten teremtményei és ha téged tüntettek ki figyelmükkel?
– Különben is miért bántanád őket, hisz csak az embernek vannak olyan téveszméi, hogy káros meg hasznos. A természetben megvan mindennek a maga helye és feladata.
– Semmi sem véletlen ezen a koszos sárgolyón és ebben az egész hóbelevancba, amit világmindenségnek csúfolnak. Vagy véletlen? De akkor meg az egésznek semmi értelme, mint ahogy annak sem, hogy itt vegetálok és várom, hogy valami csoda történjen. Ha pedig nem hiszek a csodákban, akkor nem tudom minek szennyezem a levegőt? Igaz, erősen küzdök az alkoholizmus ellen, ugyanis amit én megiszok, az nem pusztítja mások agysejtjeit, nekem meg úgyis sok van. Szerencsére azért már fogynak, mert néha már az egyszerű szavak nem jutnak az eszembe. Csak azt nem tudom, minek jut valami az eszembe. Húzok még gyorsan egyet. Ez jó, hogy eszembe jutott.
– Az emlékek nyomasztóak vagy melegséggel töltik el az embert. No de most nyár van, francba a meleggel. Kukafilozófus. Ez jó, ezt a címet én küzdöttem ki magamnak, én is adományoztam, mástól el sem fogadtam volna, az a lényeg, hogy klassz gyerek vagyok. A tisztelet és becsület mind csak fogalom, volt az is, most így jó. Igaz most is van. A szomszédom egy nagy patkány. Rögtön odébb húz, ha megjövök, különben akkorát rúgok bele…
– Volt ám feleségem is, meg azt mondták mérnök úr, pedig akkor még elvtárs járta. Érdekes, hová lettek az elvek? Nem baj van másik –, most hitük van. Mondják és mutatják is, nagyon mutatják! Valóban boldogok a lelki szegények és valóban övék, de azzal együtt kinyalhatják, persze ha hagyom, de én nem vágyok rá, jó nagy lapuk nőnek erre. Utolsóból lesznek az elsők, mármint belül utolsók, felúszik a szar a víz tetejére.
– Jövő meg múlt, fikció az egész. Meg lehet tapintani? Nem. Bizonyítani lehet? Igen és az ellenkezőjét is. Attól függ honnan nézzük. Szerintük , most én lesüllyedtem, ám a buddhisták szent öregnek tartanának, mert a vágyaim nagy részétől sikerült megszabadulnom, igaz a test súlya még visszahúz és ébrednek alantas vágyaim, de csak idő kérdése és könnyű leszek, felülkerekedek minden mocskon, itt hagyom az esendő porhüvelyt. Jól kitolok majd a tetvekkel, viszont pár kukacnak örömet szerzek. Hogy be fognak majd csípni tőlem! Jól ráfáznak, ha rászoknak, hol találnak mindig piával átitatott hullát? De az már az ő gondjuk lesz, nem az enyém. Ideje indulnom, mert fogy az üzemanyag és ezt nem adják receptre, pedig azt mondják, hogy ez betegség, ennek meg az a gyógyszere, ami az okozója. Akkor meg? De rühellek bemenni a városba, az emberek közé.”