Csikágó. Felhőkarcolók nyújtóznak az ég felé, az uccák mélyén dübörög a rohanó forgalom, a subway percenkint ontja magából a súlyos tömegeket, az útkereszteződéseknél sípok, kürtjelek, fényvillanások, a mellékuccákon nehéz teherautók száguldanak, remeg a keskeny paloták acélváza, füst, korom és lárma, lárma mindenütt. A zaj behatol a lakásba, megüli az ágyadat, álmodban is hallod a tompa morajt. Hiába gyűröd párnád csücskét a füledbe, hiába bújsz dideregve, fázva az álmatlanságtól a takaród alá, oda is követ a világváros szörnyű zenéje: a lárma…
Vannak uccák Csikágóban is, amelyek csendesek, mint a temető. A nagyváros zúgó zaja, mint távoli dörgés elhaló moraja hat csak ide, itt nem kell félni a száguldó autóktól, nem harsonáz füledbe a soffőrök vértforraló dudája, ijedten rángó tested mellett nem suhannak el az autóbuszok páncélos szörnyetegei. De te még sohase jártál ezeken az uccákon és nem is fogsz, még ha egész életedet Csikágóban éled is le. Mert ezek az uccák mélyen a föld felszíne alatt fekszenek, szörnyű bűz üli meg a nyirkos levegőjüket, sötétek és kietlenek. Mélyükön halk csobogással szalad a víz… olyan kedves zene a fülnek, mint a patak csörgedezése, mint üde csermelyek locsogása, de ebben a patakban nem nyílnak virágok, ebben nem fickándoznak fürge halak: itt folyik le a Nagyváros minden szennye és szemete…
A csikágói szennycsatornák…
A vak sötétséget csak itt-ott szakítja meg valami piszkosszürke félhomály, amely az uccai lefolyók rácsán keresztül szűrődik le a mélybe.
A levegő fojtó és nyirkos, a léptek visszhangosan koppannak a boltozatos ívek alatt. És ebben a sötét világban, ebben a bűzös levegőben él a Vakondok. Öreg, aszott emberke, ruhája rongyokban lóg vézna testéről, lábait magasszárú vízhatlan gumicsizma fedi, fején formátlan, agyonázott kalapcafat, arcán penészszínű szakáll, kiugró homloka mögött vaksi, mélyenülő szemek pislognak a szennycsatorna örök homályába…
Mellén kis lámpa lóg, balkezében bot, jobbkezében félméteres átmérőjű merítő-háló, amelyet minden lépés után gépiesen megmerít a csatorna fekete vizében, hogy csalódottan fordítsa ki és merítse meg újra. Alakja megtört, megroggyant a folytonos hajladozástól a néha elszűkülő csatornákban, de kiégett két szemében ott világít a remény és fanatikus makacssággal merítgeti bele hálóját a szennyvízbe. Hátha most csillan meg benne egy brilliánsgyűrű, vagy drágamívű melltű! Miért ne? Hiszen egy ilyen hatalmas világvárosban naponta millió és millió ember mosdik, fürdik… száz és százezrek teszik le értékeiket a mosdótál szélére, hogy a fürge gyűrűk néha megcsúszva a szappantól sikamlós porcellánon, lekarikázzanak a mosdó lefolyóján keresztül, szűk csőrendszereken át a mindent magába fogadó Csatorna örök homályába… És miért ne lehetne egyszer ő a szerencsés? Lám, két évvel ezelőtt is talált egy kis fülbevalót… majdnem egy esztendeig élt belőle, pálinkásbutykosa mindig telve volt. Pedig hát a pálinka nagyon fontos itt az alvilágban, a pokolnak kénköves tornácán… Csak a maró szesz átható illata, az alkohol hevítő tüze védi meg az embert a szédüléstől és a csatorna örök nedvességétől…
AZ OSTROM AZ ARANYVÁR ELLEN KÖNYV LETÖLTÉSE