Izgalmas krimi egy kis misztikummal, az Örök Élet Italával és egy-két gyilkossággal.
Részlet a könyvből:
„Jávorka minden különösebb elhatározás nélkül, már csak úgy megszokásból, az Adlon-szálló felé bandukolt. – Hányadik napja járja már ezt az utat, Ur Isten! És mind hiába… A báró senkit sem fogad. A legszebb nők hiába ostromolják a szobáját és ujságírókkal egyáltalában nem áll szóba. Az Esti Futár riportere zubogó esőben rostokolt az utcán, tönkreázott a kabátja, a kalapja, influenzát kapott, úgy leste. Egyszer sikerült útját szegni, mikor a taxiból kilépett. A báró végigmérte és csak ennyit mondott: «Kérem… de, kérem!»… Ez volt minden, ezért nyomta az ágyat tíz napig, az Esti Futár riportere!
Erre a kilátástalanságra gondolt Jávorka, mikor észrevette, hogy a báró lép ki az Adlon-hotel kapuján. A falhoz lapult hirtelen és nézte, hová megy? A magas, vállas, előkelően öltözött, francia-szakállas báró olyan jelenség volt, mintha egy büszke és titokzatosan szép Velasquez-portré mozogna álöltözetben, a spanyol hidalgók hímes bársony köntöse helyett sötétszürke zakkóban, a pesti utcán. Már messze járt, amikor Jávorka óvatosan a nyomába szegődött. A báró gyalog ment át a széles úttesten, befordult a keresztutcába és azután belépett a postahivatal ajtaján. Jávorka éles szeme észrevette, hogy egy borotvált arcú idegen különös hirtelenséggel ugrik be az oszlopok mögé, mintha nem akarná, hogy a báró észrevegye. Jávorkának most már nemcsak az ajtót kellett lesnie, amelyen a báró valószínűleg néhány perc mulva újra kilép, hanem különös gonddal figyelte az ismeretlent is, aki az oszlop mögött idegeskedett. Négy-öt perc mult el, mire Mátraházy báró ismét megjelent a küszöbön, levéllel a kezében. Mohón, ideges mozdulattal szakította föl a borítékot, gyorsan kivett belőle valamit, még látszott, hogy reszket a keze, amint olvassa a papirost, elefántcsont színű hideg arcán pirosság gyulladt ki, azután eldobta a borítékot, beugrott az első taxiba és elrobogott.
Abban a pillanatban, amint a taxi megindult, az oszlop mögött bujkáló idegen kilépett rejtekéből, a földre dobott boríték után kapott éhes mozdulattal, majd egyetlen ugrással a legközelebbi üres taxiban termett és Jávorka jól hallotta a hangját, amint rákiált a sofőrre:
– Utána… a szürke taxi után.
Jávorka tanácstalanul nézett körül, a zsebébe nyúlt: – igen, két pengője van! Ez talán elég lesz… Utánuk! De hogyan? Harmadik taxi nem volt a közelben. Dühösen loholt a kocsiút közepén a két kergetőző autó, a szürke és a kék kocsi után, csikorgatta a fogát mérgében, hogy ezt a kitünő riportot elszalajtja… Azzal sem törődött, hogy kocsik, autók, kerékpárok cikáztak körülötte, néhányszor majdnem elgázolták, a közlekedési rendőr rákiabált, hogy álljon meg… De Jávorka nem látott, nem hallott. Futott, kifulladva, zihálva az autók után, amíg csak látta a két robogó kocsit.
De nem sokáig látta. A gép gyorsabb volt, mint az ő fiatal lába és hiába szidta a modern technikát, – amely ezúttal nem az ujságriport szolgálatában állott, hanem ellenkezőleg: a riport ellen dolgozott – a «ziccert» elszalasztotta…
Kifujta magát, visszafordult és elment az Adlon-hotelbe. Leült a hallban és várt. Várt, legalább egy órája már és egyre unalmasabbnak találta a várakozást. Már abba akarta hagyni, de a fülében csengett Kabóczai csúfondáros hangja: «Persze… a riportot majd olvasni fogjuk az Esti Futárban… Bravó!»…
Jávorka háttal ült a portás pultjának. Egyszerre izgatott hangot hallott.
– Hányas szobában lakik a báró úr?
– A 115-ösben, kérem – hallatszott a portás hangja – de senkit sem fogad. Egyáltalában senkit.
– Engem fogadnia kell! – erősködött az idegen – fogadni fog.
– Jelenleg nincsen itthon a báró úr.
A riporter megfordult. Az izgatott kérdezősködő ugyanaz volt, aki a postahivatal oszlopa mögött leselkedett és zsebre dugta a borítékot, amely Mátraházy báró kezéből kihullott, azután üldözte a báró autóját… Jávorka kitünő szimatja mindjárt megérezte, hogy kezdődik a riport… Várakozóan emelkedett föl karosszékéből és szemmel kísérte ez idegent, aki idegesen indult a kijárat felé. Az Adlon-szállóban forgóajtó volt és a távozó abban a pillanatban került bele az üvegkalitkába, amely kifelé sodorta, mikor annak a másik oldalán fölrémlett a báró szakállas, merev arca. A két férfi meglátta egymást, a szemük gyilkos indulattal lobbant össze… Azután fordult az ajtó és kitette az idegent az utcára. A báró benn volt a hallban, megállt, arca egy árnyalattal még sápadtabb volt, mint rendesen és fél fejfordulatot tett az ajtó felé, mintha nézné, hova tűnt el a borotvált arc… Nézné, de úgy, hogy mások észre ne vegyék.
A riporter éles szeme mindent látott. Ennek a két embernek köze van egymáshoz, nagyon is nagy köze… Csak azt nem értette, hogy ha a portásnál olyan szenvedélyes hangon érdeklődött az idegen férfi a báró szobája után és erősködött, hogy őt fogadni fogja, mert fogadnia kell… miért kerülte most ki? Hiszen látnia kellett?! Miért nem fordult vissza? Egy lépés csak és ugyanaz a forgó ajtó, amely kivitte az utcára, visszahozta volna a hallba.
Jávorka forró homlokkal gondolt arra a jelenetre – a szenzációs nagy riportra – amelyben része lehetett volna az Adlon-szálló halljában… És ami érthetetlen okokból elmaradt.
De az ösztöne súgta, hogy itt a pillanat, a kellő «lélektani» pillanat, mikor a báróval megismerkedhetik és a közelébe férkőzhet.
– Bocsásson meg, báró úr – állott elébe – Jávorka Sándor vagyok, a Pesti Híradó munkatársa…
A báró még mindig nyugtalanul nézegette az ajtót, mialatt erőltetett mosoly jelent meg az arcán.
– Kérem… Azt hiszem, az urak tévednek. Én soha sem szoktam nyilatkozni. Különben sem mondhatnék még semmit.
– Báró úr téved, nem kérek nyilatkozatot!
A báró halavány érdeklődéssel nézte a fiatalembert, aki ujságíró létére nem akart tőle kérdezni semmit. Az arcára volt írva a kérdés: – Hát akkor, mit akar?…
Jávorka közelebb hajolt hozzá és nagyon halkan folytatta:
– Nekem volnának közlendőim a báró úr számára… Nagyon fontos közlendőim, amik a báró urat bizonyosan érdekelni fogják.
A báró körülnézett, nyugtalan pillantása még egyszer a forgó ajtóra tévedt, amely egymás után adogatta befelé az embereket… Arcok villantak meg a félhomályban… Arcok. De egyik sem volt az. Az az egy… Az a rettegett arc…
– Kérem, szerkesztő úr – szólalt meg – talán ne itt… Odabenn az étteremben találunk egy nyugodt sarkot, ahol elbeszélgetünk.
Jávorka már nagyon fölényes volt, mert érezte, hogy «egyenesben van». – Hogyne! Óriási eredmény, hogy Mátraházy báró egyáltalán szóba állt vele és ez a vacsora, kettesben, négy szem között… No, most meg fogja pukkasztani a kollégáit. Valamit mégis csak kiszed belőle!
Leültek az egyik diszkrét sarokban, ahol egyébként elvonult párok szoktak ülni. Párok: asszony és férfi. A báró megrendelte a vacsorát és nem kérdezett semmit. Percek multak, a pincérek fölszolgálták az első fogást, aztán elmentek. Jávorka akkor szólalt meg először:
– Azt akartam elmondani, hogy a báró urat valaki követi! Valaki a sarkában van.
Mátraházy sárgás fényű arcán megrándult egy izom, közvetlenül a szeme alatt. És a sötét, tágra nyílt szemben rettegés örvénylett. Közelebb hajolt Jávorkához és remegő hangon kérte, szinte könyörgött neki:
– Kérem… az Istenre kérem, beszéljen!
Jávorkor megijedt. Nem hitte, hogy egyetlen mondat ennyire megzavarja a bárót. Mi lehet e mögött?…”