Menu

Octave Mirbeau: Kínok kertje

A KÍNOK KERTJE REGÉNY LETÖLTÉSE

Vajon tudhatja-e az elkényeztetett, csalásokba és kis bűnökbe bonyolódott párizsi aranyifjú, micsoda végzetes útra indul, amikor hajóra száll, hogy meglátogassa Ceylon szigetét?

A felejtés és az egzotikus kirándulás helyett valami egészen más vár rá… Nem is sejtheti, hogy a szerelem és a gyönyör újratanulásával együtt a poklot, a kínt, a halált is meg kell ismernie… Ezt jelenti számára a végzetes szépségű nő, s a titokzatos, magas falak közé zárt Kínok Kertje. A halál paradicsoma, ahol vérrel öntözve tenyésznek a bűn és a fájdalom gyönyörű virágai.

Részlet a könyvből:

“Kábultan néztem szét; elkápráztatott az enyhe fény, az irgalmas ég, elkápráztatott még a fáknak a fűre, mint valami lágy szőnyegre vetődő, hatalmas kék árnyéka; elkápráztatott a virágok tündéries mozgóképe, a bazsarózsaágyak, amelyekre könnyű hálókat borítottak, hogy megvédjék a nap gyilkos hevétől. Nem messze tőlünk, az egyik ilyen pázsitra öntözőkészülék szórta vizét, amelyben a szivárvány minden színe sziporkázott és rajta keresztül a füvek és virágok drágakőhöz hasonlóan csillogtak.

Mereven szemléltem mindezeket, anélkül, hogy belefáradtam volna. És ekkor nem ezeket a részleteket láttam, amelyeket csak később bontottam szét, hanem a titokzatosság és szépség együttesét és nem igyekeztem megmagyarázni hirtelen és vigasztaló megjelenését. Még arra sem gondoltam, vajon valóság-e mindaz, ami körülvett, vagy pedig álom. Semmit sem kérdeztem, semmire sem gondoltam, semmit sem szóltam… Clara beszélt. Kétségtelenül érdekes dolgokról mesélt és újra mesélt. Nem hallgattam rá, sőt nem is éreztem a közelemben. Ebben a pillanatban a közelemben való jelenléte számomra annyira távol esett. Igen távoli és annyira ismeretlen volt a hangja is.

Végre lassankint magamhoz tértem, összeszedtem emlékeimet, a valóságokat és megértettem, hogy minek és hogyan kerültem ide.

A pokolból kijövet még sápadtam az elítéltek arcától való rémülettől, orrom még tele volt a rothadásnak és a halálnak a szagával, még a fülemben harsogott a gyötrelmek vonítása és ennek a kertnek a látása hirtelen enyhülést hozott, miután valami öntudatlan lelkesülés egész valómnak valamely álomország káprázatába való lehetetlen fölemelkedése volt. Gyönyörrel szívtam magamba az annyi finom és gyöngéd illattal átitatott új levegőt. A súlyos lidércnyomás után az ébredés kimondhatatlan gyönyörűsége volt ez. Úgy élveztem az átváltozásnak ezt a leírhatatlan benyomását, mintha valakit elevenen szörnyű kriptába temetnek és fölemeli a követ és a napfényen újjászületik ép testtel, szervei szabadok, vadonatúj lélekkel.”