Felméri Kázmért egy kisváros hivatalnokaként ismerjük meg. Három barátjával együtt éli a háborút megjárt, fáradt, fiatal értelmiségiek életét. Lassan mindnyájan munkanélküliek maradnak, s reménytelennek tűnik a holnap. Kázmér beletörődéssel veszi tudomásul a történteket, még azt is, hogy falun lakó vízimolnár édesapja meghal. Ha már úgyis hazakerült nem megy vissza a városba, hanem apja cselédjével, Veronikával, egy kecskével és egy kutyával együtt berendezkedik a falusi nomád életre. Kázmér közben megjavítja a malomkereket, ezzel egzisztenciát teremt. Szabadidejében agyagot formáz, farag, a keze alól kikerülő alkotások nemcsak rádöbbentik igazi hivatására, hanem meghozzák számára a Dukics Anna szerelmét is…
Részlet a könyvből:
„Június végén már olyan fekete voltam, mint egy néger fogreklám. Annyi napot szedtem össze télire, amennyit csak lehetett. Sram úr, a Fedőcserép- és Alagcsőművek könyvelője, savanyúan nézte barnulásomat. Fehér volt szegény, mint egy pincebogár.
– Az új őrület, mi? Maguk, fiatal lángelmék, mindennel visszaélnek.
Megmagyaráztam, hogy ez a szobám miatt van. Mert a Bogdánné enyvszagú szobácskájába, ahol albérlőként töltöttem éveimet, a nap sohasem tette be a lábát. Homályos kis egérfogó volt a szállásom, bejutni csak bejutottam valahogy, legtöbbször az ablakon keresztül, de kimászni belőle már sokkal körülményesebb feladat volt. Az ajtaja valami zugocskára nyílt, amelyet Bogdán, részeges házigazdám, mindig eltorlaszolt holmi ládákkal, présekkel és a könyvkötészethez szükséges papírbálákkal. Napsugár legfeljebb így nyáron pedzette egy kicsit az ablakpárkányt, és nagylelkűen megtisztelte olykor valami keshedt négyszögű folttal az ágytakarómat is.
– El kell költözni – intett Sram úr a pennájával.
Ráztam a fejem. Nem lehet. Bogdánnétól én nem tudok elköltözni.
– De miért? Hallottak ilyet! Hátralékban van a házbérrel?
Legyintettem. Nem erről van szó. Bogdánnénak elesett nyolc év előtt a fia a harctéren, és a férje hetenként kétszer, kedden és pénteken, tökrészegre issza magát. Ezért nem tudok elköltöződni. Régen odébbálltam volna, de ott kellett maradnom, hogy Bogdánné az ajtóküszöbről elsírhassa nekem könnyeit tökrészeg férje és elesett fia miatt. Én voltam az a jószívű fickó, aki részvétem elméleti és alig használt zsebkendőjével minden héten letöröltem az anyai és hitvesi könnyeket. Az elődeim sietve meglógtak ez elől az emberbaráti feladat elől. Én megragadtam. Áldott lélek – csámcsogta az udvar legvégén a városi kézbesítő özvegye. – Kár, hogy olyan bolondos a lelkem.”