Menu

Jack London: Országúton

AZ ORSZÁGÚTON KÖNYV LETÖLTÉSE

Hogyan kell csavargóként életben maradni? Jack London ebben a könyvében bemutatja, hiszen mielőtt sikeres író lett, végigcsavarogta gyalog és vonaton egész Észak-Amerikát.

Társaival együtt rohamozta meg a vonatokat, kicselezte a kalauzokat, ha elkapták, leülte a büntetését, ha kellett hazudott az ennivalóért, vagy csak azért, hogy „kidumálja” magát a nehéz helyzetekből. A kötetbe foglalt történetek hol vidámak, hol torokszorítóak, de minden esetben ellenállhatatlanok.

Részlet a könyvből:

“Aztán előadtam atyám szívszaggató történetét – hogyan mentünk anyám halála után ő meg én a majorból San Franciscóba; a nyugdíjából (öreg katona volt) meg a kis tartalékpénzéből nem tudtunk megélni; hogyan próbált könyvekkel házalni. Elmeséltem a magam keserveit is: a halála utáni napokat, mikor egyedül és elhagyatottan bolyongtam San Francisco utcáin. A jó asszony kenyeret pirított, szalonnát sütött. Egyre főzte a tojást, én meg lépést tartottam vele, pártfogásomba vettem mindent, amit elém tett, s közben felvázoltam a szegény árvagyerek
képét, és kitöltöttem a részleteket. Én voltam az a szegény fiú. Éppúgy hittem benne, mint a felhabzsolt remek tojásokban. Majd megsirattam magamat. Néha könnyek remegtek a hangomban. Nagyon hatásos volt.
Valahányszor egy-egy vonást húztam a képen, a jó lélek mindig adott nekem valamit. Ebédre valót készített az útra. Sok főtt tojást tett bele, borsot, sót, miegymást, s egy nagy almát. Megajándékozott három pár vastag vörös gyapjúharisnyával. Tiszta zsebkendőket adott s más holmikat, már nem emlékszem, mit. És egész idő alatt csak főzött, én meg ettem, ettem. Úgy faltam, mint egy vadember; de hát a Sierrán átutazni vakperonon nem gyerekjáték, s én nem tudhattam, hol ehetem legközelebb. S közben, mint lakomán a halálfej, ott ült a szerencsétlen fiú, némán és mozdulatlanul, és rám meredt az asztal fölött. Azt hiszem, a titokzatosságot, romantikát, kalandot testesítettem meg előtte – mindazt, ami megtagadtatott az ő gyenge, pislákodó életétől. De egyszer-kétszer mégsem állhattam meg, hogy el ne tűnődjem: vajon belém lát-e, hazug szívem legmélyéig.”