Azt hiszem, az írói lét tulajdonképpen szerzetesi lét. Nekem legalábbis mindig a cellamagány és a magamra koncentrálás volt az ideálom.
Sajnos, sohasem úgy éltem, ahogy szerettem volna. Állandóan mással voltam elfoglalva, utazásokkal, szerelmekkel, forradalmakkal, háborúba menéssel, háborúból hazajövéssel, vagyis ahelyett, hogy végigírtam volna az életemet, minduntalan új életet kezdtem, s aztán leültem, és megírtam ezeket az újrakezdéseket. (Örkény István: „Válogatott novelláim” elé)
Részlet a novelláskötetből:
„Arra gondoltam, hogy van két és fél órám, és azt csinálhatok vele, amit akarok. Arra gondoltam, hogy az ember addig fiatal, amíg héba-hóba van ilyen két és fél órája. Nem sürgetik. Nem várják. Nem marasztalják. Senkitől sem fél, és senkit sem irigyel: csak van. Arra is gondoltam, hogy ez egyszer el fog múlni, de mindjárt elhessegettem ezt a gondolatot.
Aztán arra gondoltam, hogy Párizsban vagyok. Erre sokszor szoktam gondolni, mert ez ugyanolyan érzés, mint ha faragott melltűje van valakinek. Itt vagyok, s ettől pezsgésnek indul a vér. Lehet, hogy egyszer másutt leszek, és gyötrődni fogok, esetleg éhes vagy beteg, vagy a halálomon leszek, de most itt vagyok, és ezt már tőlem senki sem veheti el.
Aztán azon tűnődtem, hogy lehet-e múló perceket egy kámeára vésni, és elvégeztem magamban, hogy ezeket a perceket lehet. Körülnéztem, hogy mi bennük a legillanóbb, mert ezt kellett legjobban megjegyeznem. Például elnéztem, hogyan csillognak a finom porszemek a levegőben. Megfigyeltem, hogy ahányszor átmegy rajta egy autóbusz, remegni kezd a híd a lábam alatt. Behunytam a szemem, s éreztem, hogy az Idő kezd megalvadni körülöttem, ikrássá lesz, lassan folyó és forró, mint a láva.
Álomszerű állapotba merültem. Egy vízözön előtti kullancs szunnyadhat így, egy jégbe fagyott masztodon hasára ragadva. Mikor a szememet újra kinyitottam, már tudtam, hogy végérvényesen enyém lett ez a perc.”