Egy olasz faluban, a 17. század első felében egy fiatal mátkapár készül boldogan az esküvőre. Ki is hirdették már őket, elkészült a kelengye is, már csak a papi áldás van hátra. De a tisztelendő úr egyre csak húzza-halasztja a szertartást. Rákérdezvén az okra, don Abbondio tisztelendő úr homályos magyarázkodásba kezd.
Renzo és Lucia nem tudják még, hogy a környék mindenható urának brávói fenyegették meg a papot, hogy ő áll boldogságuk útjába, mert szemet vetett a szép Luciára. S nem sejtik azt se, mikor szülőfalujukból éjjel elmenekülnek, hogy mennyi hányattatás vár még rájuk, hogy egyszerű sorsukba beleavatkoznak egy számukra ismeretlen világ hatalmai, jók és gonoszak, nagyurak és egyházi méltóságok, mindenre kész haramiák, lelketlen poroszlók…
Részlet a könyvből:
„Aztán fölment a lámpájáért, megint végigjárta az udvarokat, a folyosókat, a termeket, megvizsgált minden ajtót, s mikor látta, hogy minden rendben van, végre aludni tért. Igen, aludni, mert álmos volt.
Még soha, semmiféle körülmények közt nem súlyosbodott rá ennyi bonyolult és súlyos ügy, amit mindig maga keresett, mint most, és mégis álmos volt. A lelkiismeret-furdalások, amelyek a múlt éjjel elűzték álmát, nemcsak hogy nem nyugodtak el, hanem még hangosabban, szigorúbban ordítottak – és mégis álmos volt. A rendet, az évek óta nagy gonddal és páratlan vakmerőséggel és szívóssággal megszerzett belső kormányzatot most ő maga ingatta meg azzal a néhány szavával; embereinek vak engedelmességét, mindenre elszánt készségét, zsiványhűségét, amire már annyi ideje bátran építhetett, most ő maga rendítette meg; megzavarta a fejüket, a várban szabadjára eresztette a zűrzavart és a bizonytalanságot – és mégis álmos volt.”