„Az ebéd ízletes volt, de egyikük sem mélyedt el az ízek gyönyöreiben. Túlságosan józan emberek voltak mindketten ahhoz, hogy a gondolataik menetét olyan felületes benyomások befolyásolhassák, mint a gasztronómia remekei. Egyelőre azonban semleges témákról beszélgettek, és csak miután befejezték az ebédet, és már a kávéjukat kortyolgatták, akkor szólalt meg Sartain.
– Ami itt van, ebben a táskában – mondta halkan, kezét a Samsonite-on nyugtatva – az egyelőre olyan titkos, hogy nem is létezik. Jól sejtette, nem szakítottam a kormányzati körökkel, illetve, hogy pontosabban fogalmazzak, ők nem feledkeztek meg rólam. Az NSA-t és a kormányzatot, beleértve magát Bush elnököt is, módfelett érdekli, miért van szétesőben a társadalom alappillére, a család. Az elsődleges probléma az, hogy lassanként kihal az a generáció, amelynek még az apák és az anyák képezték a példaképeit. Maholnap halálkomolyan kell majd vennünk az olyan Marilyn Manson-féle kijelentéseket, hogy „apák-anyák, vagy nevelitek a gyermekeiteket, vagy én fogom azt megtenni, a magam módján”. Miller, ez a fajta „családnélküliség” olyan új generációt termel ki, amely egyelőre előre nem látható módon viselkedik, és a kormányzat retteg attól, hogy a mikrotársadalom, vagyis a család megszűnése előbb-utóbb magával hozza a makrotársadalom, vagyis az állam szétesését is. Az én magánvéleményem pedig az, hogy ha ez bekövetkezik, nagyobb katasztrófát vonhat maga után, mint Hirosima. Éppen abból az okból, hogy a magánvéleményem ennyire egyezik a hivatalos körök véleményével, vállaltam el a kutatást. A kormányzat létrehozott egy alapot, sem pénz, sem idő nem számít. Illetve, az utóbbi nagyon is számít. De ami a pénzt illeti, bátran mondhatom, nem költhetünk el annyit, amennyit ne pótolhatnának azonnal. Nos? Mi a véleménye a dologról, Miller?
– Egyelőre hadd nem alkossak véleményt, Sartain – felelte Miller. – De mondja tovább.
– Nincs tovább – mondta Sartain. – Egyelőre ennyi van. Megmondtam a megbízóimnak, hogy addig nem adok egyértelmű választ, amíg magával meg nem beszéltem a dolgot. Szeretném, ha velem dolgozna, Miller. És nem azért, mert egyedül képtelen volnék átfogni az egész témakört, hanem azért, mert éppen a maga intellektuális képességeire van szükségem ahhoz, hogy a legapróbb részleteket is ki tudjam dolgozni. Ez a kutatási program túl komoly, túl nagy horderejű ahhoz, hogy akár a legbanálisabbnak vélt apróságot is figyelmen kívül hagyhatnánk. Érti már? Sakkjátszma ez. Játszhatom egyedül is, egy elképzelt ellenféllel szemben, de akkor mindig fennáll a kockázata annak, hogy helytelenül ítélem meg az „ellenfél” lépését. De ha maga csatlakozik hozzám, akkor egyikünk mindig eljátszhatja az ördög ügyvédjének a szerepét, és ezzel hatékonyabb gondolkodásra, tisztább ítéletre sarkallhatja a másikat. Érti már?
Miller egyenesen Sartain szemébe nézett. Igen, értette.”