Menu

Ábrányi Emil: Lábán úr könnyei és más történetek

laban-ur-konnyeiLábán úrnak volt egy gyönyörü-szép, hatéves leánykája, és ez a gyönyörü kis leány valami ragályos betegségben hirtelen meghalt. A temetés után félesztendővel találkoztam Lábánnal. És szegény Lábán olyan szomorú volt, hogy a könnyek, a nagy, kövér, nehéz könnyek minduntalan kicsordultak a szemeiből.

– Ne sírjon! – vigasztaltam az apát, aki elvesztette a gyermekét.

Lábán úr könnyei csak egyre folytak.

– Ne sírjon! Leánya nem halt meg, csak átváltozott, alakot cserélt. Lássa, ez a megmérhetetlen, határtalan mindenség csupa-merő atomból áll. Ez a mindig volt és mindig lesz örökkévalóság nem egyéb, mint csupa-merő apró parányok egybeállása, összeverődése. Ezek az atomok megvoltak milliárd és trilliárd évvel ezelőtt, és meglesznek milliárd és trilliárd évek mulva is. Az anyag örök, és az élet nem más, mint az örök anyag folytonos csereberéje…

Lábán úr mohón figyelte a szavaimat, de a könnyei csak egyre peregtek. Én folytattam.

– Tudja, hogy mi a mulandóság? A mulandóság egyszerüen szemfényvesztés; egyszerüen a mindenség müvészi játéka. Ez a játék szórakozásául szolgál annak a kifürkészhetetlen Erőnek, aki a világot teremtette s aki köteles örökké fentartani azt, amit alkotott.

Lestem a hatást. Ez az idea rendkivül tetszett nekem és meg voltam győződve róla, hogy Lábán úrra is hasonló benyomást gyakorol. De a Lábán úr szemei még mindig könnyekkel voltak tele.

– A maga kis leánya, Lábán úr, nem halt meg, mert halál nincs a természetben, csak átalakulás. A maga kis leánya milliószor élt már és milliószor fog élni ezután is, ezer meg ezer változatban. Nem múlunk el soha, sem én, sem ön, sem azok, akik fölöttünk, alattunk, körülöttünk a keringő világok rengeteg sokaságát betöltik. Mert az élet csak látszólag mulékony. Alapjában örök.

Lábán úr zokogva dadogott valami kapcsolatról… Hogy hát ez a sok millió folytatás nincs-e összekapcsolva valami fonállal?

– Nem, Lábán úr, kapcsolat nincs az élet különböző megnyilatkozásai közt. Mert ha volna, akkor emlékeznünk kellene. Akkor az átélt idő iszonyatos kvantumát a memóriánkban kellene hordanunk… és ez olyan kegyetlenség volna, amilyenre a természet tökéletes jósága, tökéletes bölcsesége képtelen. Vagy fölteszi ön, Lábán úr, a természetről ezt a kegyetlen, aljas gonoszságot?

Lábán úr a fejét rázta és tovább sírt.

– Ismétlem, nincs kapcsolat. Minden élet különálló egész. Mindenki, aki világra jön, azt hiszi, ugy érzi, hogy most először született, most először él. És ebben a kombináczióban rejlik a természet legszebb gondolata, legcsodálatosabb invencziója: az ifjuság. Nem lehetnénk fiatalok, nem érezhetnők magunkban a fejlődő, a bimbózó élet isteni üdeségét, ha eszmélő képességünkben czipelnünk kellene millió évek súlyát… ha emlékezetünkkel oda volnánk lánczolva millió átélt szenvedéshez, millió átélt nyomorusághoz!…

A tudományos halhatatlanságnak ez a fejtegetése egészen tüzbe hozott és valóságos pátoszszal mértem az utolsó csapásokat Lábán úr makacs fájdalmára.

– Nem, uram! Az ön kis leánya nem halt meg, csak átalakult. Él, noha most már nem önnek, nem nekünk, nem annak a világnak, ahová emberi formájánál fogva ideiglenesen utalva volt. Él, noha szemeink nem látják, hol és miképen? Lehet, hogy elomlott gyönge testéből virágillat parányai válnak; lehet, hogy kora tavaszszal meg fog éledni egy kis bogár alakjában. De hisz a bogár ép olyan remeke a természetnek, mint az ember, ép ugy kiveszi a részét az életből, mint az ember.

Emelt hangon fejeztem be a mondókámat:

– Igen, Lábán úr! Emelkedjék föl a természet magaslatára és ne sírjon! Gondoljon arra, hogy az ember mulandó, de az élet örök!

Lábán úr láthatólag erőlködött, hogy fölemelkedjék arra a magasságra, ahová utaltam, de nem tudott. Sírt, tovább sírt. Peregtek a könnyei és nem volt megvigasztalva.

Ekkor – fürdőhelyen voltunk, ahol nagyon vegyes volt a közönség – egy közös papismerősünk lépett hozzánk. Jóságos arczu, gyönyörü öreg pap, azok közül az igazi papok közül, akik tele vannak bűbájos szelidséggel… akik bizalmat, megnyugvást keltenek minden szavukkal.

Az öreg pap gyöngéden megérintette a síró ember vállát és igy beszélt:

– Ne sírjon! Leánya nem halt meg, csak elszállott a földről. Fölrepült egy jobb, egy magasabb világba, ahová Isten kegyelméből eljutnak a tiszták, az ártatlanok. Nem halt meg, csak elköltözött. Nem halt meg, csak közelebb jutott az Istenhez! Előre sietett, hogy bevárja önt az örök boldogság hazájában, ahová mindnyájan elmehetünk, ha lelkünk szárnyait nem terheli tulságosan sok bűn, tulságosan sok földi salak. Az a hely megvan, bár e mulandó, megpróbáltatásokra szánt földi élet ideje alatt sűrü fátyol takarja szemeink elől. Ott a magasságban, az üdv helyén, ujra fölleli a leányát, ujra találkozni fog vele, hogy többé ne váljanak el egymástól! Higyjen, imádkozzék és gondoljon a viszontlátásra, mert a lélek halhatatlan!

És a kesergő apa könnyei lassanként fölszáradtak az öreg pap mély, meleg, tündöklő szavaitól. Nyomott melléből a megkönnyebbülés sóhaja szakadt fel és szemei édes bizalommal pihentek az ég boltozatán. Nekem ez a magasság a határtalan űrt, a megszámlálhatatlan világok végtelenségét jelentette, de neki most már a boldog viszontlátás hazája volt. Láttam arczán a vigasztalás fényét és éreztem, hogy szive mélyén kivirágzott a hit, ahogy hosszú, langyos tavaszi záporeső után kivirágzik a föld.

A  NOVELLÁSKÖTET LETÖLTÉSE

Kategóriák