A történet az orosz történelem legnehezebb időszakában, a forradalom embert formáló, küzdelmekkel teli éveiben játszódik.
A középpontban két nővér, Kátya és Dása Bulagin állnak, akik jómódú polgári családban nőttek fel, apjuk a cári rendszer feltétlen híve. Ebből a környezetből sodródnak az első világháború s a forradalom viharába.
A regény másik két szereplője a nővérekhez tartozó két férfi. Ivan Iljics Tyelegin és Roscsin kapitány , akik szintén megjárják a buktatókkal, tévutakkal teli formálódás tisztítótüzét.
A trilógia második és harmadik kötetében már a munkásokat és a parasztokat állítja a középpontba: megismerjük heroikus küzdelmüket, melyet a forradalom győzelméért, illetve megvédéséért folytattak.
Kerülő utakon, szenvedéseken, megpróbáltatásokon, vérözönön át harcolják ki a nyugodt jövő ígéretét.
Részlet a könyvből:
„Pétervár fergeteges, dőzsölő, éjféli életet élt. Tébolyodott, villódzó, kéjes nyári éjszakák és télen a zöld asztalnál átvirrasztott éjjelek, aranycsengés, zene, keringő párok az ablakok fénykeretében, veszett kocsikázások, cigányok, hajnali párbajok – és katonai parádék a jeges szélben, rézfúvók rivalgásában, a cár dülledt szemének borzalomkeltő tekintete előtt… Így élt a város.
Az utolsó évtizedben gomba módra nőttek a gigászi vállalatok. Milliós vagyonok támadtak jóformán semmiből, egymás után épültek üvegből és betonból a bankok; hangversenytermek, korcsolyapályák, pompás mulatók, ahol az embereket muzsikával, tükrök fényével, pezsgővel, csillárokkal s félmeztelen nőkkel részegítették. Egymás után nyíltak a kártyaklubok, találkahelyek, színházak, mozik, mutatványosparkok. Mérnökök és nagytőkések egy új főváros tervén dolgoztak, amely Pétervár mellett, egy lakatlan szigeten mesebeli fényűzéssel épült volna fel.
Járványos lett az öngyilkosság. A törvényszéki tárgyalótermeket zsúfolásig megtöltötték a hisztérikus asszonyok, akik mohón figyelték a véres, izgalmas bűnpörök menetét. Pénzért minden kapható volt: luxus és asszony egyaránt. A kicsapongás járványa mindenüvé elhatolt, és megfertőzte a cári udvart.
Egy őrült pillantású, hatalmas férfierejű, tanulatlan paraszt eljutott az udvarba, el egészen a cár trónusáig, és hetykén, csúfondárosan Oroszország nyakára telepedett.
Pétervárnak is, mint minden nagyvárosnak, megvolt a maga sajátos, feszült, gondterhelt élete. Mozgását a város szellemétől idegen központi erő irányította: a központi erő rendet, nyugalmat akart teremteni, célszerűségre törekedett – a város szelleme ellenszegült ennek az akaratnak. A rombolás szelleme behatolt mindenhová; halálos mérge éppúgy átjárta a hírhedt Szaska Szakelman őrületes tőzsdemanipulációit, mint az acélöntöde munkásának komor dühét, vagy annak a divatos költőnőnek kificamodott ideáit, aki hajnali öt órakor még a Vörös Csörgősipka bohémpincéjében tanyázott. S még azok is, akiknek küzdeniük kellett volna e rontás ellen, akaratlanul mindent elkövettek, hogy fokozzák és kiélezzék.
Ez volt az az idő, amikor a szeretet, a jóság, az egészség közönségesnek, elavultnak számított. Senki sem volt szerelmes, de mindenki szomjúhozott, és mohó szenvedéllyel vetették magukat mindenre, ami kábított, s bensejüket elzsongította.
A lányok titkolták szüzességüket, a hitvestársak a hűségüket. A rombolás jó ízlésről tanúskodott, a neuraszténia a kifinomultság jele volt! Ezt hirdették a divatos írók, akik egyetlen szezonban a semmiből bukkantak fel. Az emberek inkább vállalták a bűnök s fajtalanságok látszatát, semhogy „ízléstelennek” tekintsék őket.
Ilyen volt Pétervár ezerkilencszáztizennégyben. Álmatlan éjszakáktól elgyötörten, bánatát borba, aranyba, szerelem nélküli szerelembe fojtva, a tangónak – a haldoklás himnuszának – tehetetlenül érzéki, idegszaggató hangja mellett a város szinte várta a végzetes, a rettenetes napot. Az előjelek megvoltak: minden résen az Új, az Érthetetlen tört elő.”