Menu

Harsányi Kálmán: A kristálynézők

kristalynezokBalog Fábián írót a fantázia világába űzi könyörtelen felesége, aki nemcsak elhagyja férjét, de közös gyermeküket is megöli. Balog Fábián mégis a valóságot akarja képzelete révén megszerezni. S míg zajlik a kegyetlen szerelmi dráma, főhősünk újabb valós helyszíneket és helyzeteket varázsol szemünk elé képzeletéből.

Részlet a könyvből:

“Balogh Fábián látományának nem volt kerete. Magát a Végtelent látta. A Végtelent, betöltve önmagával. Férfiarcának megszámlálhatatlan mása is olyan egyformának látszott eleinte abban a látomásban, mint a gyermeké. Hanem azután egyszerre csak megbomlott e sok egyforma arc nyugalma. Gondolatok, emlékek, átélt gyönyörök és fájdalmak kezdtek színes és szürke ködgomolyagokban átsuhanni fölöttük. És ő látta, hogyan lélekzi be egyikük ezt, másikuk azt, s hogyan változik el utána. Az egyetlen arc töméntelenné lett és most homályos ködfátyolon keresztül előtte lebegett az egész élete, végigírva arcának sok ezer változatán. „Mennyi seb, mennyi ború, istenem, mennyi ború, mennyi seb!“ Ezt ettől kapta, ezt amattól, ezt önmagától, azt mindenkitől, ezt senkitől és mégis vérzik, az nem vérzik, nem is látható, boncoló-kés sem tudná kimutatni és mégis van . . .
A zene folyt, hullámzott, hömpölygőit, dagadt, tornyosult, az egekig vágott föl körülötte; vitte, sodorta magával és ő emlékeinek úszó szalmaszálai után kapkodott. Mind kisiklott a kezéből, de kévéstül merültek föl a szeme előtt újak meg újak, véresen-elázottan, összecsapzottan, szétzilálhatatlan csomókban. Azután kezdtek átalakulni. Megnőttek, átformálódtak és egy özöntől söpört otthon úszó romjaivá lettek. Majd emberformát öltöttek magukra és könyörögtek neki, átkozták, segítségért kiáltottak hozzá, belékapaszkodtak, vitték magukkal, lenyomták a víz alá, fogukat verték belé és a szívébe haraptak. Följajdult. Föl kellett jajdulnia. Szomszédai riadtan tekintettek rá, de intett nekik, hogy hagyják békén, már elmúlt, nincs rosszul, csak kerülgette valami. Az a valami nem csak kerülgette, de meg is fogta már. Hallotta a zenét, de nem tudta, mit hall. Már váltakozva muzsikált neki Bach, meg az élete sorsa. Nem tudta különválasztani őket, eggyé forrt bódult agyában mind a kettő és már nem emelte följebb, csak gyötörte. Némi enyhülést hozott neki a karok elcsöndesedése és egy magányos oboj-szólam. Ebben az obojban egyvalaki beszélt hozzá, s bár ez az egyvalaki volt a legfájdalmasabb sebe, legalább pillanatokra megmenekült a többitől. Csak ne tért volna vissza annyiszor az a síró, panaszos oboj! Talán nem is tért vissza annyiszor, mint a mennyiszer ő hallotta.”

A KRISTÁLYNÉZŐK KÖNYV LETÖLTÉSE

Kategóriák