Amint az özvegy a szobába lépett, a zaj egy kissé alább hagyott. Ennek a titokteljes alaknak a belépte mindig bizonyos hatást tett.
Termete a középszerűnél magasabb, sovány volt, arca hosszúkás, haja világosszőke, szemei sötétek; vállai, – jóllehet soványak, – és a keble kerekded és formailag tökéletesek voltak, éppúgy, mint egy hajadonnál. Alig észrevehetőleg hátrafelé hajló homlokán bú és komolyság ült. A sötét szemöldök finomrajzú boltozatot képeztek a homlok alatt mélyen, mintegy árnyékban fekvő szemek fölé. Ezek pedig csodálatos acélszínűek voltak, fényük hasonlított a csiszolt acél fényéhez. Mert fény volt ez csak és semmi más; ragyogásából hiányzott a gondolat mélysége és melege. Nem adták vissza a tárgy képét, csupán visszasugározták. Leírhatatlan hidegség honolt ezekben a szemekben, szemhéjaik majdnem sohasem mozdultak, sohasem zárultak le és a szemgolyó állandóan bizonyos kutató, fürkésző, kereső és mégis gépies mozgásban volt. Arcának többi része is tökéletesen megfelelt a szemeknek, ajkai egy szobor ajkaihoz hasonlóan, kissé lefelé hajlottak és az egyforma halványságú arcbőrnek volt némi barnás árnyalata. Nem volt sem csinos, sem kedves, csak szabályszerűen szép. De különös volt ebben a nőben, hogy míg arca kihaltnak látszott, volt valami egész alakjában, ami kimondhatatlanul vonzotta a férfiakat. És ez sajátságos varázst kölcsönzött neki. Ámbár szobor volt a legnagyobb mértékben, mégis ugyanilyen asszony is volt. Vonzott és visszataszított. Gusztáv érezte ezt leginkább.
Mindezt nehezen lehetett ezzel a halált megvető bátorsággal összeegyeztetni és valóban úgy látszott, hogy az általa keltett érzelem nem tőle veszi kiindulás pontját, sőt merőben idegen tőle. Olyan volt, mint egy alvó virág; a fájdalom álomba merítette. Valóban a balsors fejszecsapásokként hullott fejére. Emlékezzünk csak, hogy e nő életútján rövid boldogságának végét két koporsó jelölte. Hajadon korában tudott szeretni – és akit szeretett, nem élt többé: mint nő és anya gyermeket szült – és az meghalt. Ami jogokat adott neki, ami életének oka és következménye volt, semmivé lett. Ekkor megszűnt élni, – csak létezett. Képzeljünk egy növényt, melyet alulról és felülről elvágtak, – ilyen volt ő. Megfosztva múltjától és jövőjétől, eleinte volt némi homályos fogalma a vele történt méltatlanságról. A fájdalom első pillanatában fölvetette – és bajos megmondani, hogy kinek, – ezt az örvényként feneketlen kérdést; miért történt mindez? Válasz nem jött sem az égből, sem a földről, sem a mezőről, sem az erdőből; az igazságtalanság maradt, – a nap tovább sütött és a madarak tovább énekeltek. Válasz nem jött, de megjött az őrület; nem hitt többé férje halálában; azt hitte, hogy csak elment valahová síró gyermekével, de nemsokára visszajön. Képtelenül minden más gondolatra, őt kereste most avval a kellemetlen, gépies szemjártatással. Elment a klubba, mert ott remélte föltalálni, ahol először meglátta. Szerencsétlenségére nem halt meg. Találkozott azonnal egy erős kar, mely vállalkozott az őrülettől megszabadítani: szív, mely felmelegíteni akarta. Hiábavaló fáradság volt ez, de az életét megmentette. Gusztáv szerelme, mely pókhálóhoz hasonlóan, szerető gondossággal környezte, a földön tartotta. Hangja azt kiáltotta: „Maradj!” és az özvegy maradt, ámbár nem támadt benne visszhang; – maradt, de öntudatlanul, szenvedőségesen, mint valami tárgy s nem mint emberi lény.”