A nábob, Kárpáthy János egy durva, kegyetlen névnapi tréfa hatására megpróbálja levetkőzni régi önmagát, társadalomra haszontalan, féktelen, kicsapongásokba menekülő énjét. A reformkor fellendítő ereje, a körülötte megjelenő nagyszerű figurák, és a hozzá menekülő polgárlány, a reménytelenül szerelmes fiatalasszony Mayer Fanny segíti hozzá, hogy elinduljon a haladó magyar nemesség útján, és élete végén példaképszerű, fenséges aggastyánként jelölhesse ki újszülött fiának, Zoltánnak az emberhez egyedül méltó hazafiúi pályáját. Unokaöccse, Abellino rossz tréfája és a nábob megtérése miatt elesik a hatalmas örökségtől.
A történetben találkozhatunk a pünkösdi királyságot elnyerő Kis Miskával, a részeges kurtanemes kompánia tagjaival, az aranyifjakkal, a rossz útra tért Mayer lányokkal, a derék iparos Boltai és nevelt fiaival is.
Részlet a könyvből:
„Tehát ismét itthon vagyunk a kedves, a szegény Magyarhonban.
Piros pünkösd hajnala van, igazán piros hajnal. Nagykunmadaras utcáin korán, az első kakasszó után nagy muzsikával vonul keresztül egy banda barna zenész, előttük járul kivont mogyorófa pálcával egy városi esküdt, s arcának haragos méltóságán meglátszik, hogy fontos hivatalos foglalkozásban jár, és hogy még ma pálinkát nem ivott.
A derék esküdt férfiú becsületesen kékbe van öltözve, ahogy rangbeli emberhez illik, pörge kalapját ékesíti egypár nagy, kinyílt bazsarózsa, gomblyukában egy csomó szegfű muskátlilevéllel, selyempuszlija* ezüstgombos, képe piros, bajusza hegyes, csizmája bojtos, sarkantyús; oly hegyesen szedegeti a lábait, mintha tojásokon járna, s félre nem nézne a világért, még kevésbé a háta mögött járó cigányokra; csak amidőn egy-egy tanácsbeli vagy választott polgár háza előtt mennek, akkor int feltartott pálcájával, hogy menni lassabban kell, a trombitát fújni pedig erősebben.
A nagy zenére mindenütt felébrednek az utcák lakói, ablaktáblákat, redőnyöket nyitogatnak, a fiatal leánykák köténnyel eltakarva kebleiket néznek ki a kapuajtón, s kívángatnak szerencsés jó reggelt Varju András uramnak; de Varju András uram senkit sem ismer, mert ő ma nagy hivatalt visel, mely nem engedi meg a leereszkedést.
Majd a tisztelendő urak házai elé ér; ide be kell neki menni, mert különös foglalatossága van velük: ez a különös foglalatosság abból áll, hogy ott egy ital pálinka vár reá, melynek szelídítő hatása meglátszik orcáján, midőn visszakerül.
Ezt elvégezve legutoljára marad a legfontosabb hivatás, őnagyságát, méltóságos Jancsi urat megtisztelni annak rendi módja szerint.
Ez nem tréfa, mert Jancsi úr szelídített medvéket tart az udvarán, melyek megeszik az embert, tekintet nélkül esküdti hivatalára, vagy a kopók közé téved, s úgy megszabdalják, hogy sohasem látott olyat. Szerencséjére azonban egy vörös mondúros éppen odakinn ácsorgott a kapuban, azt tehát megszólítá szép békességgel:
– Felkelt-e már a nagyságos Jan – Ján – Jancsi úr?
– Ejnye, majd alig látja kend kimondani a szedtevettét. Hát! Még le se feküdt.”
AZ EGY MAGYAR NÁBOB KÖNYV LETÖLTÉSE