Menu

Jules Verne: Sztrogof Mihály

sztrogof-mihalySztrogof Mihály a cár futára. Megannyi veszélyen át viszi a rábízott parancsot Moszkvától Irkutszkig. Vihar, sziklaomlás, öldöklő tatár lázadók, de még a megvakíttatás sem tudja megakadályozni célja elérésében. Sztrogof minden próbát kiáll, minden nehézségen diadalmaskodik. Útközben pártfogásába vesz egy fiatal lányt, aki száműzött apját kutatja. Később a megvakított Sztrogof Mihályt ő vezeti útja végcéljáig.

Részlet a könyvből:

“Hatalmas szál ember volt, széles vállú, bikamellű. Elegáns formaruha volt rajta, amely a tábori lovas vadásztisztek uniformisához hasonlított; sarkantyús csizmát, testhez álló nadrágot, prémmel szegélyezett és sárga sujtásokkal díszített barna dolmányt viselt. Melle fölött egy kereszt és több érdemrend tündöklött.

Sztrogof Mihály a cár személyes futárjainak csapatába tartozott, s még e válogatott csapat soraiban is tiszti rangot töltött be. Egész magatartásán, arckifejezésén, egyéniségén meglátszott – s ezt a cár éles szeme nyomban fel is fedezte – az a tulajdonsága, amelyet röviden úgy nevezhetnénk: engedelmesség és vasfegyelem.

S csakugyan, ha egyáltalán volt ember, aki sikerrel vihette végbe ezt az utazást Moszkvától Irkutszkig, keresztül egy felkelőktől és idegen katonaságtól megszállt területen, s aki diadalmasan győzhetett le bárminő akadályt, akkor az elsősorban Sztrogof Mihály volt.

A várható sikert már az is biztosíthatta, hogy Sztrogof pompásan ismerte a beutazandó vidéket, s jól bírta az összes ottani nyelvjárásokat, hiszen maga is szibériai származású ember volt. Atyja, a tíz évvel ezelőtt elhunyt Sztrogof Péter Omszkban lakott, s édesanyja, Sztrogof Marfa még ma is ott éldegélt. Itt, az omszki vad sztyeppen nevelte az öreg szibirják vadász Mihály fiát olyan kemény legénnyé, amilyennek az udvarnál is ismerték.

Sztrogof Mihály már tizenegy esztendős kora óta állandóan elkísérte édesatyját a vadászatra; ilyenkor ő vitte a ragatinát, azt a villa formájú fegyvert, amellyel szükség esetén apja segítségére siethetett; mert annál viszont nem volt másféle fegyver, mint egy hatalmas vadászkés. Mihály tizennégy esztendős korában ejtette el az első medvét, mégpedig egészen egyedül. S még nem is ez volt a dolog teteje, hanem az, hogy mindjárt a helyszínen meg is nyúzta a medvét, s az óriási állat roppantul súlyos bőrét egymagában cipelte el egészen a szülői házig, amely több kilométerre volt a vadászat színhelyétől. Ebből bárki megítélhette e fiúnak nem közönséges testi erejét.

Ez az életmód nagy hasznára vált. Mire férfivá érett, pompásan bírta a legnagyobb nélkülözéseket is. Olyan volt, mint amilyenek az északvidéki jakutok szoktak lenni: acélember. Huszonnégy órányi koplalás meg se kottyant neki, egymás után tíz éjszakát kibírt alvás nélkül, és szükség esetén künn a rideg sztyepp kellős közepén is, ahol mások valósággal belevesztek volna a végtelen távolságokba, pompás kis szállást tudott magának hirtelenében eszkábálni.”

A SZTROGOF MIHÁLY KÖNYV LETÖLTÉSE

Kategóriák