A Rackrent kastély: mese a tivornyázásról, a kapzsiságról, a más hülyeségéből való előny- és vagyon-kovácsolásról, apa és fia elidegenedéséről.
A fa asszonya: rege egy boszorkányról, aki azért bűnhődik, mert erőszakosságával és vaskalaposságával a halálba üldözi imádott, szelíd és becsületes fiát.
Tücsök szól a tűzhelyen: ünnepi hangulatú kedves tündérmese egy nagy behemót kocsisról, az ő pici feleségéről és barátnőjükről, egy vak leányzóról, akit egész életében pusztán szeretetből megvezetett a tulajdon édesapja.
Tájfun: hogyan éljük túl a vihart a tengeren? Úgy, hogy egy sziklaszilárdságú kapitány vezet.
Részlet a könyvből:
„Ronda idő leselkedik ránk valahol” – gondolta MacWhirr kapitány a barométer kitartó süllyedését figyelve. Pontosan ennyi volt, amit gondolt. Tapasztalatból tudta, milyen az a mérsékelten ronda idő – mert a ronda szó, ha az időre alkalmazzuk, csak mérsékelt kellemetlenséget jelent a tengerész számára. Ha valamilyen csalhatatlan felsőbb hatalom kinyilatkoztatta volna neki, hogy eljött a világ vége, mégpedig a végzetesre forduló időjárás képében, akkor is egyszerűen csak azt gondolta volna, hogy ronda idő lesz, semmi többet, hiszen sohasem látott még elemi csapásokat, és ha hiszünk valamiben, az még nem jelenti azt szükségképpen, hogy meg is értjük. Hazájának bölcs törvényei parlamenti határozatban szögezték le, hogy csak akkor lehet belőle valamely hajónak felelős parancsnoka, ha választ tud adni néhány egyszerű kérdésre a forgószeleket, úgysmint a ciklonokat, hurrikánokat és tájfunokat illetően; nyilván meg is adta a megfelelő válaszokat, hiszen ott állt a Nan-Shan parancsnoki hídján, a Kínai-tenger vizeit járva, és éppen a tájfunok évszakában. De ha válaszolt is, nem emlékezett már semmire. Azzal viszont tisztában volt, hogy ez a párás hőség egyre elviselhetetlenebb. Kiment a hídra, de ott sem szabadult meg ettől a nyomasztó érzéstől. Sűrű volt a levegő. Csak tátogott, mint a hal, és kezdte azt hinni, hogy nincs teljesen rendben.
A Nan-Shan tovatűnő barázdát szántott a végtelen tengeren, amelynek olyan volt a csillogása, a felszíne, mintha hullámos szürke selyemből volna. A sápadt és sugarait vesztett napkorong ólmos hőséget és furcsa, határozatlan fényt árasztott, a kínaiak bágyadtan heverésztek a fedélzeten. Vértelen, beesett, sárga arcuk az epebajosok ábrázatára emlékeztetett. MacWhirr kapitány kettőt figyelt meg alaposabban közülük: ott feküdtek hanyatt közvetlenül a híd alatt. Mihelyt becsukták a szemüket, olyanok voltak, mint a halottak. Három másik annál vadabbul marakodott, jóval távolabb, előbbre; egy félmeztelen óriás, izmos, akár Herkules, törődötten dőlt neki az egyik csörlőnek; egy másik felhúzott térddel kuporgott a fedélzeten, lányos mozdulattal hajtotta félre a fejét, a copfját fonogatta, és egész testtartása, ujjainak minden mozdulata roppant fáradtságról árulkodott. Még a füst is nehezen tört elő a kéményből, és ahelyett, hogy szétoszlott volna a levegőben, ott lebegett mint valami förtelmes felhő a fedélzet fölött, kénszagot lehelve és kormot permetezve.”