Amikor Frederich Perkins detroiti gyáros a reggel hét órai kristályos levegőben átugrotta a kert falát, lába előtt feküdt Marcantonio d’Aquilanera, Aquilanera és Stoli XIV-ik hercege, Stoli-Roccellina XII-ik hercege, Bugnaccio, Tei márkija, Spenestra és Gran-Spenestra bárója, a Sciestriai tavak ura, a San Stephanorend patrónua, továbbá Altdorf-Hotenlingen-Craburg választófejedelme, a Német-Római Birodalom hercege, a nápolyi udvar kamarása, a Darvak Rendjének I. oszt. lovagja. Teteme mintegy három órája kihűlt, jobbjában harmattól nyirkos revolvert szorongatott.
Milyen szerencséje volt ennek a Mr. Perkinsnek! Most is, amikor teljes amerikai elszántságát latba vetve betört a tiltott villa kertjébe, vajon miféle őrangyala intézte úgy a dolgokat, hogy a kastélyt éppen legjellegzetesebb oldaláról ismerje meg? Mert nyilván egy pompás, régi olasz kastély legjellegzetesebb pillanatai közét tartozik, amikor egy halott ifjú herceg fekszik a rózsabokrok tövében!
Részlet a könyvből:
„Amint a villához értünk, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy valami történt. A bejárat nyitva állt. A cselédek mind a hallban szorongtak, pusmogtak a bezárt szalonajtó előtt. Amikor beléptünk a hallba, a csukott ajtó kinyílt, Alix, Donna Leda és Madame Bernstein kitámogatták a zokogó Astrée-Luce-t, és felvezették a lépcsőn toronyszobájába. Miss Grier nem kérdezősködött a cselédektől a történtek felől, hanem kedvesen, de szigorúan felszólította őket, térjenek vissza szobájukba. Amikor bementünk a szalonba, még éppen láttuk, amint M. Bogard meglehetősen rémült ábrázattal a másik ajtón távozik. Szótlanul ültünk, telve rossz sejtelmekkel. Enyhe puskapor- és füstszagot éreztünk; s amint körülnéztem, a falban, nem messze a mennyezettől, lyukat pillantottam meg, s alatta a padlón apró fehéres porhalmocskát. Madame Bernstein lépett most be sietve, s miután gondosan becsukta maga mögött az ajtót, felénk sietett:
– Meg ne tudja senki! Szigorúan titokban kell tartanunk! Micsoda dolgok történnek! Ezek után már minden lehetséges. Hála Istennek, hogy a cselédek közül senki sem volt a szobában, amikor…
Miss Griernek többször is meg kellett kérdeznie, hogy mi történt.
– Nem tudok semmit. Nem hiszek a saját szememnek – kiáltott fel zavarosan. – Astrée-Luce megbolondult. Képzeld csak, Elizabeth, nyugodtan ültünk itt, és feketét ittunk, amikor… Nézd! Nézd! Azt a lyukat a falban, nem is vettem eddig észre. Hát nem borzasztó?
– De Anna, kérlek, mondd el végre, mi történt!
– Hisz éppen azt mondom. Szóval kávéztunk, és halkan beszélgettünk erről-arról, amikor Astrée-Luce hirtelen odalépett a zongorához, revolvert vett elő a virágok közül, és rálőtt a bíborosra.”