Menu

Gyurkó László: 1956

1956Az író szinte óráról órára követi végig, mi történt Magyarországon 1956. október 23-a és november 4-e között. Összeveti a résztvevők, szemtanúk ellentétes emlékezéseit, a dokumentumokkal igazolható tényeket, a korabeli hazai és világsajtó cikkeit, rádióadásokat, s mindebből igyekszik megkeresni azoknak a zűrzavaros napoknak az igazságát. Megrajzolja a politikai és fegyveres harcok vezetőinek arcképét, a különböző irányzatok, pártok, szervezetek szerepét.

Részlet a könyvből:

“1. Miénk az utca

A történelem, mondják a régi bölcsek, az élet tanítómestere. De miből tanulnak a történetírók?

1956. október 23-a kedd volt; verőfényes, kora őszi nap. Délután tízezernyi budapesti egyetemista indult el Petőfi Sándor szobrához. A fiatalok az úttesten meneteltek, széles sorokban, egymásba karolva, élükön tanáraikkal, az egyetemek vezetőivel. A Belvárosban megállt a forgalom. A Duna-parti kis téren összezsúfolódott a tömeg, moccanni is alig lehetett. Egy színész a szobor talapzatáról elszavalta a Nemzeti dal-t. Akik körülötte tolongtak, átvették a refrént, a szavak végighömpölyögtek a tömegen, amely a csillapíthatatlan zajban nem is hallotta a színészt, csak a gesztusait látta: „A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk.”

Amikor a fiatalok gyülekeztek, még érvényben volt a Belügyminisztériumnak a rádióban elhangzott utasítása: mindenféle utcai gyűlést, felvonulást betiltanak. A tilalmat másfél órával később visszavonták.

Az egyetemisták a délelőtt megbeszélt terv szerint elindultak Petőfi szobrától Bem József szobráig. Ez volt a felvonulás meghirdetett célja: hitet tenni a lengyel–magyar barátság, a lengyelországi események mellett. Velük egy időben, egy másik terv alapján kisebb tömeg gyülekezett a Bajza utcában, a lengyel követség előtt. Az épület szemközt van a Magyar Írók Szövetsége székházával. Az írók népes csoportja állt a menet élére, az első sor közepén Veres Péter, az Írószövetség elnöke, akinek bajuszos arcát, csizmás alakját az egész ország ismerte: a felszabadulás után a Nemzeti Parasztpárt vezetője volt.

A felvonulók két csoportja ugyanabban a percben érkezett a Rákóczi út és a Múzeum körút sarkára. Az útvonalat előzőleg egyeztethették, de ez a percnyi pontos találkozás bizonyára a véletlen műve volt. Az októberi napok egyik jellegzetessége ez: a véletlen hol pártfogásba vette a tervezést, hol fittyet hányt neki.

Az akkor már több tízezres tömeg végighömpölygött a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Nagykörúton. A villamosok, az autóbuszok leálltak, a személyautók – alig volt belőlük akkoriban – araszolva igyekeztek haladni, bekanyarodtak a mellékutcákba. A járókelők sorfalat alkottak a járdán, sokan csatlakoztak a felvonulókhoz. A lakóházakban, irodaépületekben kinyíltak az ablakok, a kihajló emberek integettek, éljenezték a menetet. Üzletek zártak be, amerre a tömeg elhaladt, eladók, pincérek, fodrászok álltak be a sorokba, villamoskalauzok hagyták magukra sárga szerelvényeiket. Kijelölt vagy önjelölt rendezők – hányszor fordul még elő az októberi napok történetét követve, hogy nem lehet köztük különbséget tenni – futkostak fel-alá, terelgették a menetet, igazgatták a sorokat. Felvonulók és nézők megdöbbenve álltak, meneteltek: ilyen tömegfelvonulást, melyet nem az állam, az egyház, nem valamilyen párt vagy szervezet rendezett, talán csak 1848-ban, 1918-ban látott Budapest; sem azelőtt, sem azóta.”

AZ 1956 CÍMŰ KÖNYV ONLINE OLVASÁSA

Kategóriák