Gárdonyi úti naplója Erdélybe, Bukarestbe, Konstantinápolyba, Velencébe, Madridba, Dél-Amerikába, Afrikába kalauzolja olvasóit.
„„Mindenki utazik, akinek hűs, leveles otthona nincsen, no meg akinek ideje, erszénye engedi. Mindig jólesik a lelkemnek, mikor fiatal embereket látok úton, akár vasúton, akár országúton. Ezek azért utaznak, hogy lássanak. Föl vannak szerelve földképpel, messzelátóval, kalauzkönyvvel, jegyzőkönyvvel s a szemükben az élet szeretete mosolyog. De vajon van-e köztük csak egy is, akit akár a szülők, akár a mesterek megtanítottak volna látni? Mert más a nézés, meg más a látás. Nézni mindegyike tud. Látni nem.
De hát mi az a látás?
A minap, ahogy szivarra gyujtok egy régi kertpalánk oszlopánál, látom ám, hogy egy kis vörösderekú légy egy nálánál négyszerte nagyobb keresztespókot cipel a deszkán fölfelé.
Szemem, szám elállott erre a csodára. Hogy a pók elfogja a legyet, ez a természet rendjében van. De hogy a légy fogja el a pókot, a galamb a sast, a nyúl az agarat, ezt még nem hallottam.
Elhatároztam, hogy mihelyt hazaérek, lerajzolom ezt a cipekedést s elküldöm vagy a rajzot, vagy a bogarat a Nemzeti Múzeum bogárosztályának.
Hát hogy lerajzolhassam, néztem figyelmesen. Néztem először a bogarat, hogy ha netalán elröppen, emlékezetből is lerajzolhassam.
Az első, amit megjegyeztem rajta, az volt, hogy akkora és olyanforma ugyan, mint a házilégy, de mégis más: karcsubb, kicsinyfejű s a potroha felső fele angolvörös. A légynek két szárnya van, ennek négy keskeny. A felső szárnyak a nagyobbak s ezeken díszül barna foltocska. Az alsó szárnyak kisebbek és szintén átlátszók. Aztán azt is észrevettem, hogy ennek a kis bogárnak két vékonyka mozgékony csápja van, mint két kis hajszál s a lábai is hosszabbak valamivel, mint a közönséges légyé, különösen a két hátulsó.
A pókról mindössze azt jegyeztem meg, hogy a lábai behajoltak és hogy a bogár a fejénél fogva vonszolja a korhadt deszkán fölfelé.
Nagy munka volt neki. Bizonyosan izzadt és lihegett.”