Helen Keller 1880. június 27-én született Tuscumbia városában, Alabamában egy német gyökerekkel bíró jómódú családba.
Helen egészségesen, épen született, de tizenkilenc hónapos korában egy betegség – skarlát vagy agyhártyagyulladás – miatt elvesztette a látását és a hallását. A betegséget ugyan leküzdötte a kislány szervezete, de a visszamaradt szövődmények következtében megsüketült és megvakult.
Helen Keller amerikai süketnéma, vak írónő önéletrajzi írása megrendítően szép példáját nyújtja egy olyan életútnak, amelynek célja a teljes értékű társadalmi lét.
Helent gyötrelmes útján mindvégig a kitartás, az akaraterő és a tudásvágy vezérelte. Megtanulta az elemi jó modor szabályait, a kézjelek használatát, eljutott a hangos beszéd elsajátításáig, majd egyetemet végzett. Helen egy kitartó, kreatív és nagyon céltudatos, gyengén látó gyógypedagógus, Miss Anne Mansfield Sullivan segítségével eljut az egyetemi diplomáig. Miss Sullivan segítsége nélkül ez nem valósulhatott volna meg, hisz a hatóságok és a kor szelleme mindig a fejlődése útjában állt.
Helen Keller története elgondolkoztató. Tanulságos könyv, rávilágít hasonló helyzetű, siket-vak emberek milyen más módon élik meg minden napjaikat, mennyire másfajta módon fedezik fel a világot, értik meg azt.
Részlet a könyvből:
„Tanítóm a megérkezése utáni napon utánam jött, a szobájába vitt és egy babát adott. A Perkins Intézet kis vak gyermekei küldték. Miss Sullivan felöltöztette. Ezt csak később tudtam meg. Mikor kevés ideig játszottam vele, Miss Sullivan a kezembe betűzte e szót: baba. Az ujjnak ez a játéka nagyon érdekelt s próbáltam utánozni. Mikor végül a betűket pontosan tudtam jelezni, nagy öröm és büszkeség fogott el. Lefutottam a lépcsőn, feltartottam kezemet és ujjaimmal mutattam a betűket. Nem tudtam, hogy betűket jelölök, sőt arról sem volt fogalmam, hogy betűk léteznek. Csak úgy majom módjára mozgattam az ujjaimat. A következő napokon már megtanultam egy csomó új szót, ezeket: tű, fő, ül, áll, megy, de még sok idő telt el, amíg megtanultam, hogy minden dolognak neve van” – írja Helen. Így kezdődött tehát Anne és a sötét csöndben élő kislány kapcsolata, ami aztán 49 évig tartott. Eleinte nehezen értették meg egymást, hihetetlen nagy türelmet igényelt mindkettőjüktől a tanulási folyamat. Helen nem fogta fel, hogy tanul, Anne pedig nem tudta már hogyan magyarázni a vak és siket kislánynak az őt körülvevő világot. Az átütő sikert a víz hozta meg számukra. Miközben Anne Helen egyik kezébe vizet csurgatott, a másikba rajzolt. Mikor a kislánynak összeállt a kép, hihetetlen tudásszomj lett úrrá rajta. „Amint a hideg víz az egyik kezemre ömlött, a másikra betűzte e szót: ‘víz’, először csak gyöngén, azután mind erősebben. Csöndesen állottam s teljes odaadással figyeltem ujja nyomait. Egyszerre, villámgyorsan, mintha fölébredt volna lelkemben valami elfeledett, régi gondolat visszhangja. Ezzel a nyelv titka meg volt fejtve előttem. Rájöttem, kitaláltam, hogy az a hideg valami, ami a kezemre csurgott, v-í-z volt. Ez a szó életet nyert előttem, fölébresztette szendergő lelkemet, megvilágosította, reményt, örömet fakasztott benne, szabaddá tette.”