„Már lilán derengett a hajnal, amikor a gyermek meghalt. Egész éjjel mellette voltam, mindent megtettem, amit csak tudtam, és mindent megpróbáltam, amitől valami eredményt is reméltem. Este még melegek voltak a kezei és rózsaszínű az ajka… most döbbenten nézzük, emelkedik-e a mellkasa, lélegzik-e még.
Már csak egyszer-kétszer percenként, az is inkább kínlódás, nem igazi légzés. Ilyenkor egész teste beleremeg az erőlködésbe, elfintorodik az arca… s végül úgy marad. Ez a halál. Így egyszerűen. Bár vártam és tudtam, hogy be fog következni, mégis én rémültem meg a legjobban. Valahogy nem tudtam elhinni, hogy végérvényesen meghalt, masszíroztam, lélegeztettem, fülemet a mellkasára szorítottam. De csak a saját szívverésemet hallottam.
Egyből kivert a hideg verejték, csontos marokkal szorított a félelem, hátha valamit nem csináltam jól vagy elfelejtettem. Fülemmel még mindig a beteg mellkasán, behunyt szemmel újra és újra elismételtem minden mozzanatot az este óta.
Semmi hiba, Szentkirályi professzor sem csinálhatta volna jobban, mégis meghalt. Még inkább a szégyen, a tehetetlenség és a düh keveréke kavargott bennem. A legyőzött, a vesztes, tehát a gyengébb lelkiállapota ez, és olyan nehéz elismerni, hogy legyőztek. Amikor mindent tudok, mindent tökéletesen csináltam, és többet akkor se tehettem volna, ha kifacsarom az agyamat, mint egy felmosórongyot, akkor miért? Nincs mit tenni.
Minden élőlény megszületik, szaporodik, s aztán meghal. Én mindent jól csináltam! Próbáltam csitítani a belső hangot és nagyon szégyelltem magam. Legszívesebben sírtam volna…”