Legtöbbször azt hisszük, hogy semmink sincs, amit adhatnánk. De ha jobban belegondolunk, rájövünk, hogy megoszthatjuk másokkal még azt a keveset is, amink van. Ne gondolkodjunk úgy, hogy majd csak akkor adok, ha sok lesz nekem is. Ne várjunk erre az időre! Azzal, hogy adunk, vagy megosztjuk a keveset, amint van, megnyitjuk az Univerzum tárházát, és engedjük, hogy a bőség folyama felénk áramoljon. Ha adunk, kapunk is. Legyen szó szeretetről, pénzről, tárgyról, netán időről. Biztosak lehetünk abban, ha adunk, viszonzásul kapunk is – és sokkal többet kapunk, mint amennyit valaha adtunk.
Részlet a könyvből:
„Sok évvel ezelőtt egy forró nyári napon történt. Két dolgot akartam vásárolni az üzletben. Azokban az időkben gyakran látogattam el a bevásárló központba, mert valahogy soha sem volt elég pénzem arra, hogy egyszerre egy egész hétre való élelmet vegyek. Fiatal feleségem csak néhány hónapja hunyt el egy tragikus rákbetegség következtében. Nem volt betegbiztosításunk, csak egy halom kiadásunk és számlahegyek. Részmunkaidőben dolgoztam, ami alig fedezte két kisgyermekem élelmezését. A dolgok rosszul álltak – nagyon rosszul. Tehát azon a bizonyos napon nehéz szívvel és négy dollárral a zsebemben a bevásárló központba tartottam, hogy egy gallon tejet és egy kenyeret vásároljak. A gyerekek éhesek voltak, és muszáj volt vennem valami ételt. Amikor egy piros lámpához értem, jobb oldalt észrevettem egy fiatalembert, egy fiatal nőt és egy kisgyereket az út menti füvön. A tikkasztó, déli nap kíméletlenül tőzött rájuk. A férfi egy kartontáblát tartott maga előtt, melyen ez állt: „Élelemért munkát vállalok”. Az asszony mellette állt. Mereven bámulta a mellettük megálló autókat. A két év körüli gyermek a főben ült, kezében egy félkarú babát tartott. Alig fél perc telt el, míg a lámpa zöldre váltott, de a jelenet mélyen belém vésődött.
Annyira szerettem volna nekik néhány dollárt adni, de akkor nem maradt volna kenyérre és tejre. Négy dollárból csupán ennyire futotta. Amint a lámpa váltott, egy utolsó pillantást vetve rájuk, tovább hajtottam. Bűntudatot éreztem, amiért nem segítettem nekik, és szomorú is voltam, mert nem volt elég pénzem, hogy megosszam velük. Vezetés közben képtelen voltam a fejemből kiverni hármójuk emlékét. A fiatalember szomorúan fürkésző szemei és családja képe legalább egy mérföldön át kísért. Nem bírtam tovább. Éreztem fájdalmukat, és tennem kellett valamit. Megfordultam és visszahajtottam oda, ahol megpillantottam őket. Megálltam mellettük, és odaadtam a férfinek két dollárt a négyből. Könnybe lábadt szemmel köszönte meg. Rámosolyogtam, és továbbhajtottam a bevásárló központ felé. Azt gondoltam, talán találok leértékelt tejet és kenyeret is. Esetleg csupán kenyeret vegyek, vagy csak tejet? Ennyivel kell beérni!
Ahogy beálltam a parkolóba, még mindig a történteken gondolkodtam, de jól éreztem magam a döntésem miatt. Kiszálltam a kocsiból, és valami megcsusszant a lábam alatt. Egy húszdolláros pénzjegy hevert előttem a földön. Nem hittem a szememnek. Körülnéztem, majd döbbentem felvettem. Bementem az üzletbe, ahol nem csupán tejet és kenyeret vettem, de sok más dolgot is, amire kétségbeesetten szükségem volt.
Soha nem felejtem el ezt az esetet; emlékeztetett arra, hogy a Világegyetem milyen rejtélyes és titokzatos. Megerősített a hitemben, hogy az Univerzumot soha sem tudod túl licitálni. Két dollárt adtam oda, és húszat kaptam cserébe. Hazafelé ismét az éhező család felé vettem az irányt, és még öt dollárt adtam nekik.
Ez az eset csupán egy a sok közül, melyek életem során velem történtek. Úgy látszik, minél többet adunk, annál többet kapunk. Talán ez egyike az egyetemes törvényeknek, mely így szól: „Ha kapni akarsz, előbb adnod kell.”