A történet Msztyiszlav Szergejevics Losz, egy orosz mérnök történetét meséli el, aki űrhajót épít, és társával, Alekszej Ivanovics Guszevvel, a korábbi vöröskatonával a Marsra utazik. Az ott talált marslakók egy igazságtalan, kapitalista rendszerben sínylődnek, és az elnyomók közül csak Aelita, a helyi Legfelső Tanács vezetőjének gyönyörű leánya fogékony szenvedéseikre. A két orosz űrutazó tanúja, majd később aktív résztvevője lesz az elnyomottak felkelésének.
Részlet a könyvből:
„Egy alacsony ajtón a gondnok kopogott. Bentről szapora, szinte gyermeki beszéd hallatszott. Losz és Guszev belépett a nagy, fehér szobába. A fénysugarak, amelyekben millió porszem táncolt, a mennyezeti ablakokon át a mozaikpadlóra vetődtek, s az egyenletes könyvsorok, a lapos szekrények közé állított bronzszobrok, a hegyeslábú asztalkák és a homályos vetítőtükrök képe visszaverődött a padlóról.
Nem messze az ajtótól hamvasszőke, fiatal nő állott nyakig és csuklóig zárt, fekete ruhában. Feltornyozott haja fölött porszemek kavarogtak a könyvek arany kötésére hulló fénysugárban. Ugyanaz a nő volt, akit tegnap a Mars-lakó Aelitának nevezett.
Losz mélyen meghajolt előtte. Aelita mozdulatlanul állt és tágpupillájú, szürke szemét Loszra függesztette. Hosszúkás, kékesfehér arca alig észrevehetően remegett. Kissé fitos orra, megnyúlt szája gyermekien finom volt. Mintha keble meredek ívben emelkedett volna, úgy hullámzott a lágy, fekete redők alatt.
– Ellio utara geo – mondta dallamos, bársonyos hangon, szinte suttogva és mélyen meghajtotta fejét, annyira, hogy tarkója is látható lett.
Losz válaszul csettintett az ujjával. Nagy erőfeszítéssel megszólalt:
– A Föld küldöttei üdvözölnek téged, Aelita.
Maga sem tudta, mért beszélt ilyen fellengzősen. Elpirult. Guszev méltóságteljesen mondta:
– Nagyon örülök, hogy megismerhettem; Guszev ezredparancsnok, ez pedig Msztyiszlav Szergejevics Losz mérnök. Eljöttünk, hogy megköszönjük a szíves vendéglátást.
Az emberi beszéd hallatára Aelita fölkapta fejét, arca nyugodtabb lett, pupillája összébb húzódott. Szótlanul nyújtotta kezét, keskeny tenyerét fölfelé fordítva; így tartotta egy ideig. Losznak és Guszevnek úgy rémlett, mintha zöldesfehér gömb jelenne meg a tenyerén. Aztán Aelita gyorsan visszahúzta kezét és a könyvespolcok között elindulva, a könyvtár belseje felé tartott. A vendégek követték.
Losz most látta, hogy Aelita a válláig ér, bájos és könnyed, akárcsak azok a reggel küldött, kesernyés illatú virágok. Bő ruhájának alja a tükörfényes mozaikot söpörte. Vissza-visszanézett, mosolygott, de szeme nyugtalan és riadt maradt.
Széles padra mutatott, amely a szoba félköralakú, tágas mélyedésében állt. Losz és Guszev leült, Aelita velük szemközt foglalt helyet, egy olvasó-asztalkánál; rákönyökölt és lágyan, fürkészőn nézte vendégeit.
Egyideig szótlanul ültek. Loszt elzsongító, édes nyugalom szállta meg: jó volt itt üldögélni és nézni ezt a furcsa, csodálatos lányt. „